Az emlékezés ára (PUF - Áts/Nemecsek)

16

Feri a kanapén kuporogva próbált az agyába tuszkolni a makróökonómiai alapfogalmakat, de ez egy olyan téma volt, amit normális körülmények között is kín szenvedve tanult volna meg, de így hogy már egy hete élőhalottként kóborolt a világban szinte esélytelennek látta. A kopogásra is úgy nézett az ajtó felé, mint akinek csak akkor tűnt fel, hogy tartozik bejárati ajtó a lakásához, amin a látogatók kopogással jelzik érkezésüket. A döbbenet akkor sem múlt el teljesen, amikor ajtót nyitott, csak társult mellé egy kisebb pánik is. Hogy ki volt nagyobb zavarban nehéz lett volna megmondani, Ernő aki véletlenül jó napottal köszönt vagy Feri, aki átesett a saját lábán, amikor beengedte Ernőt.

Miután Ernő helyet foglalt, Feri csak nézett rá, mint valami égi jelenségre és igyekezett nem arra gondolni, hogy pár hete mit csináltak ugyanazon a kanapén.

– Kérsz esetleg valamit? Kávét? Üdítőt?

– Az igazságot, Feri – válaszolta Ernő csendesen.

Feri nagyot nyelt. Az igazságot. Hát az nem lesz könnyű. Leült Ernő mellé a kanapéra, sokkal közelebb, mint az ilyen helyzetekben illendő lett volna.

– Az igazságot – ismételte meg –, rendben. Az egész azt hiszem még gyerekként kezdődött...

Ez nem csak egy öt mondatos beszámoló volt arról, hogy mit miért tett. Nem. Feri gyónt. Gyónt, mert tudta, most csak egyetlen esélye van, és ha nem akarja elbaszni akkor őszintének kell lennie. Ernőnek meg kell értenie, vagy legalábbis megismernie Feri múltját, azt pedig csak úgy lehet ha leengedi a falakat és betekintést enged a páncél mögé. Így hát Feri mesélt a gyerekkoráról, a szüleiről, lelkesen készülő gyerekrajzokról és építőkockából készült várakról, az elmaradt pozitív visszajelzésről és figyelemről. Mesélt a piros szín felfedezéséről, az érzésről amikor először viselte, és Pásztor Ádám barátságáról.

Nehéz volt ezekről beszélnie, mert Ádámon kívül nem nagyon tudta senki, hogy Feri min megy keresztül. Még a többiek se nagyon sejtették, talán esetleg Ádám öccsének volt valamennyi rálátása. Szebenics és Wendauer egyszerűen csak fogadták, hogy Feri háborúzni, versenyezni és nyerni akar. Számukra ez csak gyerekes csatázgatás volt, ami hozzátartozott az iskolai élethez pont úgy, mint a házi feladat.

Mesélt az első iskolai sikerek után érzett eufóriáról és az utálatról, amit a Pál utcai fiúk megjelenése miatt érzett. Nem tagadta le és nem is szépítette, hogy az iskolai évek alatt egytől egyig utálta őket, és szinte minden versenyen azzal a szent szándékkal indult, hogy eltapossa őket. De beszélt a lelkiismeret furdalásról, amit Boka hegei okoztak neki, és hogy mennyire megijedt, hogy csak a szerencsén, és néhány nagyszerű fiúnak köszönhető, hogy Boka maga mesélhette el a történetét.

A gyónáshoz pedig az is hozzátartozott, hogy Feri töredelmesen bevallotta, gyerekes bosszú vezérelte, amikor udvarolni kezdett Ernőnek. De elmondta azt is, hogy a bosszú képe viszonylag hamar köddé vált, és utána Feri már tényleg azért kereste Ernőt, mert élvezte a társaságát. Próbált az érzéseiről is beszélni, hogy mennyire jól esett neki az a kiemelt figyelem, amit Ernő adott neki és amit azelőtt még soha egyetlen partnerétől sem kapott meg. És arról is, hogy soha senkivel azelőtt nem érezte ennyire jól magát.

Ernő végig hallgatta. Nem szólt közben, nem akart a közepénél elrohanni, vagy újra orrba vágni Ferit.

– Köszönöm, hogy elmondtad – mondta komolyan, miután Feri befejezte, aztán az ajtó felé indult.

Majdnem egy évvel ezelőtt Feri hagyta volna elmenni. Nem érezte volna a pánikot, a szorongató fájdalmat a mellkasában. Egyszerűen csak hátra dőlt volna és hagyta volna, hogy kisétáljon az ajtón, mert majd jön másik. De azok a srácok nem olyanok voltak, mint Ernő és már Feri se volt ugyanaz a férfi, mint egy éve.

Ernő keze már a kilincsen volt, mikor kiért az előszobába. Ernőjére rakta a saját kezét, a másikkal a derekánál fogva húzta magához.

– Sajnálom – suttogta bele Ernő szőke tincseibe. Ajkai súrolták a tarkóját. – Sajnálom, hogy csak egy önző bosszú miatt kezdtem el érdeklődni utánad. Sajnálom, hogy nem mondtam el neked ki vagyok. Sajnálom.

Megcsókolta Ernő tarkóját.

– Időre van szükségem. Gondolkoznom kell – préselte ki magából Ernő a szavakat, aztán kiszakította magát Feri öleléséből, és kisétált az ajtón. Feri meg csak reménykedett benne, hogy az életéből nem.