Mielőtt elmentél.. (befejezett)

12. rész | Damon szemszög

A táskámat ledobtam az ágyamra, és mikor előhúztam a telefonomat egy új üzenetet jelzett a kijelző. Megnyitottam a levelet, Edna írt, hogy menjek át hozzájuk. Alana 10 perc múlva megérkezik. A kijelzőre meredtem. Ez meg minek jön vissza. Nem volt elég neki amit művelt. Van képe visszajönni. Edna mégis mitakar. Mit vár tőlem? Járjak táncot a kis unokája üdvözlésére? Jó vicc. Nem tudtam elfelejteni, és nem is fogom elfelejteni amit csinált. Bár azért a kíváncsiság rendesen furdalta az oldalam. Vajon hogy néz ki? Mennyire változott meg? Mit fog reagálni ha meglát? Ezért a kis örömért muszáj átmennem. Gyorsan lehúztam magamról a pólómat, és egy újjat vettem elő, felkaptam és lerobogtam a lépcsőn.  A házunkkal szemben ott áltt Ednáék régi háza, emlékszek mennyit ücsörögtünk gyerekkorunkban Anával a verandán. Itt hazudott nekem először. Bár valójában évek óta hazugságokon alapult a kettőnk kapcsolata. Bekopogtam az ajtón, Edna pedig boldog mosollyal tárta ki előttem.

-Gyere be fiam.

Edna visszasietett a konyhába, és kivett a sütőből valamit, lassan becsuktam magam mögött az ajtót. Beténferegtem a konyhába, és leültem az asztalhoz.

-Milyen az egyetemen? Vannak már barátaid?-mosolygott Edna miközben éppen feltúrta  a konyhát kést keresve.

-Klassz-jegyeztem meg, és azokra a srácokra gondoltam akikkel mostanában lógok. Természetesen nem az egytemen ismertem meg őket..inkább egy lepukkant kocsmában. Ez van. Én nem fogok elszaladni magam elől mint Ana. Voltak, és még mostis vannak ügyeim. De ilyen az életem. Nem leszek egyről a kettőre minta tanuló, vagy minta gyerek. De Ednának természetesen nem kell erről tudnia.

-És a lányok?-mosolygott rám sejtelmesen Edna, de tudtam, ha azt mondom neki, hogy van valami azon nyomban kicsinál. És különben is ott forgatta a kezében azt a 35 centis kést, aminek a hegye pontosan felém mutatott. Már éppen nyitottam volna a szám, hogy válaszoljak, de éles fékcsikorgást hallottam odakintről. Edna a pultra dobta a kést, és kisietett az ajtón. Kintről hallottam Ana hangját, egyre közelebbről. Igyekeztem közönyös arcot felvenni, de eléggé nehéz volt. Végtére csak összeszedtem magam. Ana a nagymamája oldalán belépett a konyhába.

-Damon! Nézd itt van Alana!

Ana úgy bámult rám mintha egy kismacska ült volna a fejemen, akinek lángolt volna a feje. Ha nem kevésbé rémülten. Bíztatóan rámosolyogtam. Vicces volt ahogy kétségbeesetten próbálja magában felidézni ki is lehetek valójában.

-Nem ismersz fel, Ana?-vigyorodtam el, majd felálltam és felé indultam. Ana szemével a nagymamáját kutatta, majd mikor nem látta visszafordult felém, és idegesen beharapta a száját.

-Tényleg nem?-dőltem neki szórakozottan a falnak. Mulatságos egy helyzet volt. Úgy állt ott mint egy rakás szerencsétlenség. Mint egy kis félénk nyuszi. Megrázta a fejét. Aztán hirtelen oylan vörös lett a feje mint a pipacs.

-Úgy látom rémlik valami-vigyorogtam rá gonoszul.

-Nagyi tud róla? Egyáltalán mit keresel itt Damon?

Megáztam a  fejemet, és ellöktem magamat a faltól, hogy közelebb álljak Anához.

-Nem, csak most jöttem haza Phoenixből az egyetemről, és Edna elmítette hogy a héten jössz hozzá. Régen találkoztunk-néztem le rá, és ismét közönyös arcot vágtam.

-Négy éve-szinte suttogta.

-Négy hosszú éve. Azóta sem tudom miért nem jöttél soha sem.

-Pontosan tudod miért-felelte mérgesen, és arréb lökött magától.

-Nem is akarod tudni mivan Seth-el?-vágtam hozzá a kérdést dühösen. Ne játssza már az ártatlant.

-Nem, egyáltalán nem! Gyűlölöm Seth-et, felőlem elmehet a pokolba! és most kérlek menj el, nem ezért jöttem vissza!-válaszolta dühösen. Nem értettem. Ő kavart Sethel.