Mielőtt elmentél.. (befejezett)

16.rész

Az ajtó megnyikordult, én pedig a szobába lépő nagymamámra meredtem. Könnyes szemekkel roskadt az ágyra.

-Mi a baj?-kérdeztem tőle ijedten.

-Féltelek-törölte le az arcát, és tenyerébe fogta a kezem.

-Nem lesz semmi baj-mosolyogtam rá. Én sem hittem el. Féltem tőle, hogy mi fog történni Damonnal. Elment Dakotáék házához. A levélre gondoltam. A befejező sorra. Benne volt a pakliba, hogy nem fog vissza jönni többé. Nem akartam, hogy ez történjen. Végre rendbe jöttünk mi ketten. És most nem tudnám elképzelni mit kezdenék nélküle, ha itt hagy. Tudtam, hogy ez nem rajta fog múlani, és ez csak mégjobban kifacsart belőlem mindent. Rosszul voltam a gondolattól, hogy valaki bántani fogja. Nem akartam elengedni.

-Biztosan így lesz-szedte rendbe magát nagyi, és feltápászkodott az ágyról. A ruhája zsebéből egy borítékot húzott elő.-Ez elegendő lesz egy kis időre.

A kezembe csúsztatta a fehér borítékot. Bárcsak minden máshogy alakult volna. Istenem, ha vissza mehetnék az időbe! Mindent megváltoztatnék. A telefon megcsörrent, úgy vetődtem ki az ajtón mint egy vadmacska aki az áldozatára ugrik. Az ujjaim rákulcsolódtak a telefonra, de nem bírtam felemelni. Mi van akkor ha ez az utolsó hír róla? Mivan akkor, ha meghalt? Mivan akkor ha elrabolták? Nem, nem bírom felvenni.

-Mama!-nyőgtem, ő pedig egy pillanat alatt ott termett, lefeszített az ujjaimat a telefonról, és felemelte. Hallottam eg rövid hangot. Vége? Ugye nem? Forgott velem a világ. Ne halj meg, ne csináld kérlek! Maradj velem! Az agyam úgy sikoltozott mint egy őrült. Mama rámnézett, tekintete sötét volt. Basszus! A fejemre tapasztottam a tenyerem, letette a telefont. Leguggolt mellém, és nem mondott semmit, de a zsigereimben éreztem. Nem kell mondani. Tudtam mi történt. Átakart karolni, de lelöktem magamról a karját. Remegtem, az egész testem rázkódótt  hangtalan zokogásomtól.

-Drágám-ragadta meg a vállam nagymamama.-Fejezd be! Azt sem tudod miért sírsz!

-Dehogynem! Damon..

-Alana!-meredt rám nagyi. Felnéztem rá, rémisztő arcot vágott. Soha nem láttam még ilyen komornak, és elszántnak.  Miről van szó? A karjába kapaszkodtam. 

-Mondd már!-sikoltottam idegbetegen. Az ajtó kicsapódótt, bágyadtan odafordítottam a tekintetem. Könnyek szöktek a szezembe. A konyha csempéjén ültem Őt bámulva. Elcsigázva néztem fel rá. Mellém lépett, és leült mellém. Damon magához ölelt, a hajamba temette az arcát. Rémülten markoltam meg a kezét.

-Mi, mi történt?-szorítottam meg a karját, nem válaszolt.-Dakota! Mi történt vele?

Vártam mit válaszol, a félelem összeszorította a melkkasom. Úgy éreztem szétrobbanok az idegtől ha nem mondja el valaki mi történt. Elhúzódott tőlem Damon, a szezembe nézett.

-Nem volt ott.  A lakás fel volt túrva.

Elhúzódtam tőle. Ránéztem. Damon a falnak döntötte a fejét.

-Most mi lesz?

Damon tehetlenül leejtette a vállát, és rámnézett.

-Reméljük a legjobbakat. Talán Dakota magától lépett meg.

-És ha nem?-nyőgtem kétségbeesve.

Damon felegyenesedett, megfogta a karom, és felrántott a földről.

-Vissza kell mennünk Gavinékhez-suttogta, azzal már húzott is ki a házból. Gyorsan visszakiabáltam a házba Ednának, majd bepattantunk a kocsiba, és Damon szélsebesen kifaralt az utcából.