Mielőtt elmentél.. (befejezett)

18.rész

Annyira haragszom. Mert azt hittem jobban vagyok. Mert nem tudok jobban lenni. Mert megint itt sírok mint egy nyomorult. Mert nem vagyok elég erős. Mert megint itt tartok ahonnan indultam. Nagyon haragszom magamra.

A lakásom bejáratában kuporogtam, könnyeimet a ruhámba fojtottam, és az arcomba húztam összekócolódott hajamat. Tönkretettem Aidannel való estémet. Megint. Ugyan azokat a köröket húzom le újra és újra. Még mindig szarul vagyok. Bárhogy hajtok, teperek örökre egy roncs maradok, még Aidan mellett is. Gyűlölöm magam, hogy képtelen vagyok boldog lenni. Utálatos, önző ember vagyok. Térden csúszva bevánszorgtam a nappalimba, és levegőért kapkodva terültem el a szőnyegemen. Sipítva vettem a levegőt, és fuldokoltam a sírástól. Olyan volt mintha egy egész ház nyomná a mellkasom. Régen fulladtam így be utoljára. Kétségbeesve nyöszörögtem a földön fekve. Szánalmas, visszataszító ember vagyok. Összeszorítottam a szememet, és próbáltam levegőhöz jutni, lassan megnyugodtam, és sikerült előkaparnom a táskámból a sprémet is. Végre levegőhöz jutottam, és nem kellett levegő után kapkodnom. Kivonszoltam magam a fürdőbe, és levágtam magam az ablakpárkányra, kibontottam magam a hosszú selyemruhából amit Anna adott kölcsön, aztán a tükörbe néztem. Bár ne tettem volna.

A mosdószélén támaszkodva előredőltem, hogy jobban lássam az ocsmány fejemet. Elővettem a szekrényből sminklemosót, és eltüntettem a fekete foltokat a szemem körül. Aztán felkötöttem a szanaszét álló hajamat. Magam köré kanyarítottam a köntösömet, és az ágyamra kuporodtam. Behunytam a szemem, és összegömbölyödve próbáltam elaludni. Az egész este képkockái folyamatosan a szemem előtt villódzottak, és képtelen voltam elaludni. Folyton forgolódtam az ágyban, aztán idegesen lerúgtam a takarót. Valaki az ajtómon zörgetett, az ébresztőmre pillantottam. Fé tizenkettő volt, ki lehet ilyenkor..elcsendesedve vártam míg abba nem marad  a kopogás, majd össszeszedtem a takarómat, és beburkolózva visszafeküdtem az ágyba.

*

A telefon csörgött. Szinte állandóan. Az ajtómon kopgtak. Szinte állandóan. Aidan egyfolytában e-mailekkel bombázott. Anna az ajtómat verte, és fenyegetőzött, hogy lelövi a zárat a szolgálati pisztolyával. Tudtam, hogy úgy sem teszi meg meg Mr. Reinhardt szíjjat hasítana a hátából ha szétlőné valamelyik lakás ajtaját. Tehát nyugodtan, illetve csak beképzeltem, hogy nyugodt vagyok, na tehát nyugodtan voltam a lakásomban. Az étterem megnyitós este után ki sem tettem  a lábam itthonról. Nem akartam volna véletlenül a sarki közértben belefutni Roland barátnőjébe, vagy esetleg Rolandba, hogy aztán magyarázkodjak a megnyitó miatt, vagy hogy a lépcsőházban a szemét kirakása közben összeütközzek Annával vagy rosszabbik esetben Aidannal. Viszont valamelyik nap muszáj volt már lemennem a postáért. Belebújtam a papucsomba és kisiettem a folyosóra, letrappoltam a lépcsőn amilyen gyorsan csak tudtam, és igyekeztem minnél hamarabb felpattintani a postaládám ajtaját. Egy rózsaszín boríték esett ki belőle, és egy kupac számla. Felmarkoltam őket, és visszarohantam a lakásomba, de mielőtt bevághattam volna magam mögött az ajtót hallottam Aidan hangját, de már késő volt. Az ajtó becsukódott mögöttem. És nem állt szándékomban kinyitni. Leszórtam minden levelet az asztalra, és szétterítettem őket. A rózsaszín boríték Natalietól és Petertől jött. A jövendőbeli Mr. és Mrs. Ferrell. Kibontottam és díszes ezüst-rózsaszín esküvői meghívó hullott az ölembe. Itt Baltimoreban tartják, Peter szüleinek birtokán. Örültem a hírnek, hogy nem kell messze mennem. Aztán hirtelen észrevettem a borítékban még egy összehajtogatott papírt is, kinyitottam, és gyorsan végigfutottam a sorokat. Először azt hittem Natalie félre címezte, majd újra átolvastam. Engem akar a tanújának. Elfogott a pánik. Ezt nem mondhatom le. Nat számít rám, a barátja vagyok. Nem lehetek annyira seggfej, önző, hogy visszamondjam. Megdörzsöltem a halántékomat, és újra elolvastam Natalie utolsó mondatát.