Mielőtt elmentél.. (befejezett)

22.rész

| Damon szemszög |

Az asztalnál ültem, a konyhában világító gyér lámpa alatt alig láttam valamit. Teljesen sötét volt. A telefonomon az órára bámultam. Három perc múlva már május másodika van. Három perc múlva az ország keleti oldalán hajnali három óra lesz. Három perc múlva én még mindig az órát bámultam. Éjfél. Május másodika. Lefordítottam az  asztalra a telefonomat, és tovább bámultam a konyhapultot a sötétben. Behunytam a szemem, és hátradőltem a széken. Magamban a falióra kattanására figyeltem, számoltam ahogy minden egyes másodpercnél ugrik egyet a mutató. 120 másodperc után meguntam. Hajnali 00:02. Feltápászkodtam az asztaltól, és az Edna nappalijában árválkodó kopott kanapéra levetettem magamat. A sötétben a plafont bámultam. Aztán egy hirtelen ötlet, felkaptam a mobilom és egyenesen Ana régi szobájába mentem. A régi ajtó halkan nyikorgott, én becsusszantam a résnyire kinyitott ajtón, és az ágyra telepedtem. A falon lévő csillagok halványan világítottak a szürke homályban. Eszembe jutott mikor kis hülyegyerek voltam, akkor ugyanígy feküdtem itt. Csak akkor itt volt Ana is. Most nincs itt. A keleti parton van. És gondolom boldog. Mint mindig mikor nincs velem. Kihúztam a fejem alól a párnát és a mellkasomhoz öleltem. Hónapok után is olyan illata volt mint neki. Amint erre gondoltam a párnát a szoba sarkába hajítottam. Nem lenne szabad ilyen badarságokon gondolkodnom. Csak beképzeltem az egészet. Felpattantam az ágyról, és kisurrantam a nappaliba. Lefeküdtem a kanapéra, majd nemsokára elaludtam.

| Ana szemszög |

Sandra kanapéján forgolódtam. Kényelmetlenül éreztem magam, nem tudtam aludni. Folyton a telefonomat bámultam. Hajnali három óra. Képtelen vagyok elaludni. Felülltem az ágyon, megdörzsöltem a szemem. Bárhogy próbálkozok nem jön álom a szememre. Hirtelen észrevettem valamit a telefonomon. Május másodika volt. Az esküvő napja. Az arcomat a tenyerembe temettem. Hátradőltem, és mélyet sóhajtottam. Ennek így kell lennie. Miért is? Miért kell ennek így lennie? Már megint kifogásokat keresek. Ott kéne lennem. Valakinek seggbe kéne rúgnia. De nincs aki megtenné. Sandra minden bizonnyal őrültnek találna, ha ilyesmit kérnék tőle hajnalok hanjalán. Őrült vagyok, mint az anyám. Felálltam a kanapéról, az ablakhoz sétáltam, s kinéztem az utcára. Nyugalom volt odakint. Mindenhol nyugalom volt. Túlságosan nyugodt volt minden. Furcsa. Az ablakpárkányra ültem, és a kihalt utcát néztem a függöny mögül. 03:02-mutatott az óra.

*

-Mi volt az a tegnapi kirohanás?-nyújtogatta a nyakát Sadra miközben én épp a fogamat mostam a fürdőszobában, ő pedig a folyosón pakolt valamit.

-Semmi-motyogtam két öblítés között.

-Anyád teljesen kivolt akadva!-hüledezett, én meg a vállamat vonogatva letrappoltam  a lépcsőn, és visszaültem a kanapéra. 

-Mit csinálsz?-kiabált utánam Sandra, és egy kosár mosott ruhával egyensúlyozott le a lépcsőn.

-Semmit!-vetettem fel az asztalra a lábam, és karbafont kézel hátradőltem.

Sandra mellém ért, és belerúgott a lábamba.

-Gyere segíts kiteregetni.

Ígyhát feltápászkodtam és követtem a mosókonyhába, ahol aztán kiteregettünk. És közben nem csináltunk mást. Sandra hajtotta a mindenféle sztoriját, én meg csendben adogattam neki a zoknikat. Zokni teregetés vagy esküvőn tanuskodás. Avagy mit csinálhatnék ha több eszem lett volna, és mit csinálok miután nem volt több eszem.

-Kész van!-simította hátra  a haját, és rámmosolygott.-Jólvan szabad vagy.

Megfordultam és kikullogtam a nappaliba.