Levi szemszög.✨
Ismételten egy nap, amin kipihenten és kielégülve ébredek. Na meg persze mocskosan. Kibaszott mocskosan. Mondjuk az kárpótol, hogy a két meztelen párom két oldalról közrefognak engem. Ez egy egészen jó kezdete a napnak. Mivel nincs szívem felkelteni őket, ezért elhatározom magam, hogy készítek egy kávét. Nem tudom mennyi az idő, de valami rohadt szép, ahogy besüt a szobába a felkelő nap fénye. Ad egy kis narancssárgás árnyalatot mindennek. Nem gyönyörködök sokáig, felveszek egy mackónadrágot és már lépnék is ki a folyosóra, de akkor megcsapja a fülemet egy motoszkáló hang. Mintha valaki kurvára járkálna a házban. Nem valószínű, hogy betörés történt, ugyanis az emeleten vagyunk. Ha az ajtón jött volna be, azt meg biztosan hallottam volna, mert tele van egy csomó retesszel, amiket nem lehet halkan kinyitni se, kulcs nélkül, nem hogy feltörni. Lehet, hogy az egyik ismerősünk? Még ha az is, hogy jött volna be? Bátran, ám de kicsit tétován kinyitottam az ajtót és először csak kidugtam a fejem és a hang forrása felé néztem, ami nem akart szűnni. A szekrenyajtók néha kinyílnak, majd becsukódnak, gondolom nem maguktól, majd alig két másodperc után megjelent a folyosó végén az, akire a legkevésbé számítottam. Pár pillanatra az egész szervezetem leállt. Lefagytam. Úgy volt, hogy soha többé nem látom. Akkor most miért van mégis itt? Nem tudtam szólni. Egyszerűen nem tudok kiadni semmilyen hangot. Nem is tudnék mit mondani. A helyemben valószínűleg senki nem tudna mondani semmit. Tisztán emlékszem, hogy évekkel ezelőtt azt mondta, elmegy, és nem fog visszajönni. Most meg csak ott áll, kezében egy csészével, az ajtókeretnek támaszkodva. A mi házunkban!
-Rég találkoztunk már. Nem de? Pont most akartalak felébreszteni. - kortyolt egyet, de a kék szemeit, amikkel szinte felfalt, végig rajtam tartotta. Annyira megrázó, hogy újra itt van. Legszívesebben most üvöltenék, hogy megszegte az ígéretét, miszerint örökre eltűnik az életemből. Mit képzel, hogy csak így visszajön?
-Minek jöttél vissza? - kérdeztem elfojtott haraggal a hangomban. Letette a mellette lévő komódra a csészét, amiből ezek után garantáltan nem fogok inni, majd lassú, komótos léptekkel megindult felém. Nem tudtam, hirtelen, hogy kéne reagálnom. Nem akarom, hogy tudjon a fiúkról, sem azt, hogy ők tudjanak róla. Nem hiányzik senkinek sem ez a találkozás, de mire kitalálhattam volna valamit, addigra elém ért és a vállaimra tette a kezét. Enyhén nekitolt a falnak, éreztem a még mindig vaskos kezeiben az erőt, ami talán egy cseppet sem hagyott alább, mióta utoljára találkoztunk. A meglepettségtől és az ijedtségtől nem tudtam kiszabadulni, pedig az egyik karját már átvetette a derekamon, a másikkal meg a mögöttem lévő falon támaszkodott és az arca egyre közelebb került az enyémhez. Nem tudtam megszólalni, de helyette pánikszerűen kezdtem kapkodni a levegőt és próbáltam eltolni magamtól. Még pár centit közeledett felém, viszont valamiért oldalra nézett és befejezett minden mozgást. Tisztában voltam vele, hogy mit nézhet odabent, csak hogy én erre nem adtam engedélyt. Próbáltam ellökni magamtól, ami sajnos nem jött össze, inkább én simultam háttal a falnak egy nagyobb puffanást kiadva ezzel. Erwin még mindig meredten bámult a szobába és a vállam fölött most én is átnéztem. Eren feküdt, majdnem az ágy közepén úgy, hogy nem fedte semmi és a szintén mezítelen Jeant egészen addig észre sem lehetett venni, amíg át nem karolta hátulról az arccal felénk fordult Erent. Gyorsan visszanéztem az engem lefogó szemeibe, aki immáron eltátott ajkakkal meredt a szobában tartózkodókra. A féltékenység úrrá lett rajtam, az összes erőmet felhasználva eltaszítottam magamtól a perverzet és gyorsan, de halkan becsuktam a szoba ajtaját.
-Válaszolj a kérdésemre. Miért jöttél vissza? - fordultam felé, közben elálltam a szoba ajtaját, ha esetleg véletlenül megkísérelne bemenni oda. A hajába túrt, megigazítva a kusza tincseit. Szeretném, ha egy mondatban megfogalmazná mit akar, hogy minél hamarabb kidobjam innen.
