Az árnyék gyermeke

Egy falatnyi múlt

Freya ledermedten figyelte mestere tekintetét. Olyan megjelenése volt, mint ahogy áldozatai látták. Mindenre elszántnak, életeket lenne képes elvenni, hogy megszerezze zsákmányát. Ijesztőnek és könyörtelenek. És ehhez még az is közre játszik, hogy ereje feletti uralmat is elvesztette egy pillanatra.

Szeme fekete lett és csak a kis fehér vonás maradt, mely őt pásztázta. Kezéből fekete füst szerűség áradt, melyről a Szarka jól tudta, hogy árnyék, melynek segítségével eggyé tud válni a körülötte lévő sötétséggel.

Ragnar azonnal visszafogta magát, mikor meglátta a tanítványa arcát. Hideg rettenet volt ráírva. Ereje eltűnt, szeme is visszatért normál állapotába. A barátságos, barna szemeké.

A férfi leült, összefonta ujjait és rátámasztotta az állát. Elég személyes a kapcsolata a Gróffal, de nem tudja, mennyire avassa be Freyat a múltjába. Fel merje-e szakítani a régi sebeket?

Végül egy sóhaj hagyta el a száját. Ha nem őszinte a tanítványával, hogyan várhatná el, hogy megbízzon benne.

Felemelte a tekintetté. A lány még mindig ült egy helyben, de a kotlit lerakta a földre. Elment az étvágya. Freya lefeküdt a szalma ágyára és betakarta magát. Jelezte, hogy nem akar beszélni.

Ragnar nagyot nyelt. Felállt és leguggolt a lány mellé. Kezét a fiatal vállára tette és a test azonnal megmerevedett. A saját tanítványa... félt tőle.

- Freya? - kérdezte lágyan.

De a saját hangját is sötétnek és fenyegetőnek hallotta. Hát milyennek halhatja az a személy az életében, akit már lányaként szeret. Árulónak érezte magát. És erre rárakott egy lapáttal, mikor érezte, hogy Freya teste remeg a félelemtől.

Az Árnyék felállt. Felvette a bakancsát, az alkarvédőjét, a bőrpáncélját és megindult az ablak felé. Elkapta a kötelét és leereszkedett, magára hagyja a remegő Freyat, aki a félelemtől álomba sírta magát.

Ragnar a téren állt, mint egy egyszerű ember. De rajta kívül senki se volt itt. Tekintettét az égre szegezte, amiből hatalmas, hideg esőcseppek hullottak alá. A férfi csak állt alatta, hagyta, hogy az égi víz elmossa a lelkében lévő bűntudatot.

Szemeit lehunyta, szája résnyire nyitva hagyta, haja teljesen átázott, ahogy minden porcikája. Viszont nem érdekelte. Teste lenyugodott, ismét képes volt kontrolálni az erejét, de a lelke ugyanolyan zaklatott maradt. Felszakította a sebeket. És bugyogott belőlük a vér.

Az esőben senkinek se tűnt volna fel, hogy arcán lecsordul egy könnycsepp. Arcát egy gyertyafényes lámpa világította meg. Egyszerű civilként sose zavarták és tolvajként se vertek nagy vizet. Ezúttal, úgy érezte, hogy képes lenne kidönteni az oszlopot, majd felkapni és elhajítani a holdra.

Végül lemondott róla, de árnyékká vált és eltűnt a főtérről.

A hajnal párásan köszöntötte Klavarust. Az eső már elállt, de az utakat tócsák fedték, az ereszcsatornákból még valamennyire csordogált a víz. Az utcák lassan teltek meg élettel.

Lucas korán kelt, hogy bevegye a régi küldetéseket. Viszont nem várt meglepetés feküdt az ajtaja előtt. Ragnar volt, remegő testtel, teljesen átfagyva.

- Ragnar! Te meg mit csinálsz itt? - fonta át karját a tolvaj törzse körül és bevonszolta a házába.

A mester tolvaj ébredezni kezdett. Fogai vacogni kezdtek, ahogy feleszmélt. Ruhái teljesen átáztak a tegnap esti esőben való állásban. Sose látszott öregnek, annak ellenére, hogy különleges életmóddal rendelkezett. Még fehér haja is vonzóvá tette a nők és férfiak körében.