Az árnyék gyermeke

...megvan...

Ragnar lassan ébredezett. A hátán feküdt a hideg cella padlón, amely segített a minimális agyrázkódáson. A mester tolvaj feltápászkodott, kezét a fejéhez emelte. Úgy érezte, hogy az agya sokkal nagyobb, mint a koponyája.

Kőrbe nézett. Egyedüli fényt a cella ablak biztosított, amin erősen sütött be a holdvilág. Sötét volt bent, egy árnyékszéknek szánt vödörből és egy ágyból állt a helyiség. Leült az ágyra és csak nézett maga elé. Forgott a feje.

Ahogy a fájdalom csillapodni kezdett, a cella vastag acélajtaja kivágódott. A fém és kő összeütköztetett hangja borzalmas volt Ragnar számára. A fejfájás azonnal visszatért.

Az őr magabiztos léptekkel belépet és az ágyra dobott egy zsákot. A tolvaj tudta, hogy ruhák vannak benne.

- Öltözz át! Örülj, hogy ennyit is engedélyeznek neked, tolvaj. Meg se érdemelnéd a tisztaság szimbólumát. – köpött a férfi.

- Kölcsön tudnád adni a tőrödet? – kérdezte Ragnar, mire a katona felvonta a szemöldökét – Meg akarok nyiratkozni, hogy ápoltan találkozzak a halállal.

A férfi morgott valamit az orra alatt, majd átnyújtotta a tört. Az Árnyék megköszönte, majd ismét egyedül maradt. Nem tudott magának tükröt szerezni, így a kezeivel tájolta be, hogy hol kell végig húzni a pengét. Pár percet vett igénybe, mire a fehér tincsek és szakáll a földre hullott volna. Levette a fekete ruháját és felvette a fehér tunikát, nadrágot és a köpenyt. Nem járt cipő. Talpa fázott a hidegtől. Az eredeti felszerélését beletömte a zsákba és várt.

Nem kellett sokat türelmetlenkednie, mert az őre lelkesedve jött vissza két vas bilinccsel. Ragnar kitartotta a kezét, mire a lánc felkerült a csuklójára, majd a hosszabb a lábára. A hideg fém megfagyasztotta a vérét, de nem mutatta a gyengeség jeleit.

- Ideje, hogy egy hosszú útra indulj.

Az őr mögé állt és meglökte, hogy mozgásra késztesse a mester tolvajt. Ragnar meg is indult, kint másik két katona várt rá. A kíséret kivitte a kastélyból, majd a kapu előtt meggyújtottak két fáklyát és elindították a tömegbe.

A férfi láncai csörögtek minden egyes lépésnél. A nép különböző szitkozódásokat vetett rá, átkokat és zöldségeket. Néhányan még fel is lökték. Az őrök ilyenkor mindig visszatoloncolták az ilyeneket, de most nem. Mert, hogy a kíséretében nem volt semmi emberséges. Őrültek voltak. Néhányan megtaposták, mire a fejfájása csak rosszabb lett. Tudta, hogy nem lázadhat, mert annak csak rosszabb lenne a vége. Nem mintha elmenekülhetne a hamarosan bekövetkező események elől.

Amikor abba maradt a rugdosás, az egyik őr felállásra kényszerítette. Az Árnyék nagy nehezen talpra állt, koordinációs képességei ismét megzavarodtak. Vett egy mély levegőt és emelt fejjel haladt tovább. Ha már a halállal találkozik, akkor azt lássák, hogy nem fél tőle. De egy hang azt mondta, hogy nem lesz semmi baj.

A hírek hamar elértek Koreyhoz, Anguishoz és Lucashoz. Miután a kereskedő összepakolta amire szüksége van az új élethez, be akarta fejezni a főzetett, aminek gőzét, füstbombaként tudnák alkalmazni. Ahogy az asztalhoz lépett észrevette, hogy a kapszula nincs az asztalon. Körbenézett és meglátta, hogy a főzetből is hiányzik, meg egy kémcsöve is eltűnt. Ahogy összeállt a fejében a kép, Jennifer egy hangos károgással hagyta jóvá a gondolatát.

- Freya elvitte a vért! – tört ki Lucasból.

- Mi? – döbbent le Korey, mire megborzongott, ahogy rájött a fiatal tervére – Meg kell állítanunk!