COMING HOME - ✓

- 01 ❁

─── ❁ ────────────

Csupán csak a helyet keresi, ahol megnyugvásra lelhet...

──────────── ❁ ───

— Ha ezt folytatod, nem lesz belőled semmi sem.

Jeno megforgatja szemeit - semmi kedve tovább folytatni ezt a soha véget nem érő vitát. Folytonosan csak ugyanazt ismétlik, benne pedig továbbra is csak egyre és egyre jobban erősödik a menni akarás, az, hogy végre valahára maga mögött hagyja mindezt; a helyet hol nem képes boldogságra lelni.

Szobájába indulna a családi vacsora után, melyen minden egyes alkalommal ugyanaz a téma; ő és a hibái.
Már azt sem mondaná, hogy mindez fáj neki, mert nem, már rég nincs meg az a kötelék közte és a családja között, ami által a szavak szívébe fúródva okozhatnának kegyetlen gyötrelmet, már nem ad a szavukra, hiszen tudja, hogy ő nem ilyen borzalmas, mint amilyennek beállítják - muszáj mindezt tudnia.
Egyszerűen bosszantja, hogy neki ez járt, hogy a szerető rokonok helyett szinte idegenek pislognak rá, mikor felkel az asztaltól - idegenek, kiknek a vonásait ő birtokolja.

— Nem menekülhetsz el folyton a problémák elől.

Felelne, hogy nem menekül, de talán már ő sem biztos a pontos céljában; tény s való, el akar tűnni, de a menekülés talán erős megnevezés.
Szimplán csak ismét érzi, hogy néhány csepp, a jelképes pohár teli lesz, s ha az kiborul, akkor nincsen semmi, ami visszafoghatná indulatait - de ő nem akar kiborulni.

Illedelmesen, ám rideg hangszínen megköszöni a vacsorát, majd szobájába indul - hiába tudja, hogy az este további részét nem fogja négy fal között tölteni; nem képes ebben az otthonának nem nevezhető házban maradni.

Egy bő pulóverbe bújik, melynek kapucniját a fejére húzza, majd fülhallgatoját annak zsebébe helyezi. Nem érdekli, hogy szülei még a konyhában vannak, sőt, tulajdonképpen az sem zavarja, ha majd kiakadnak rá emiatt ismét - ő csak szabadulni akar.

Szobájának ajtaját kinyitja, próbál halkan lépkedni; szinte oson egészen az előszobáig, ahol lábbelijébe lép, majd kulcsát magához veszi, hogy kinyithassa a bejárati ajtót.
A kis fémből készített eszközt elfordítja a zárban, megmozdítja a falapot, hogy hűvös levegő szökhessen a házba, majd már lépne is ki, mikor észleli, hogy valamelyik szülője betoppant az előszobába, ezért tényleges indulás előtt felé pillant, s minden figyelmét neki szenteli - legalábbis arra a néhány pillanatra próbál tényleg úgy tenni.

— Nem szabadna, hogy ez így működjön. Nem mehetsz el minden alkalommal itthonról, ha beszélni akarunk veled. Nem futamodhatsz meg mindig.

— Eddig egészen jól működik pedig — Jeno érzelemmentesen pillant anyjára, majd határozottan zárja be az ajtót maga mögött, hogy az este csendjébe bújhasson el végre valahára.

Kihalt utcák aszfaltján komótosan váltogatja lépegetőit; nem siet sehova sem, hiába van célja. Nincs oka rohanni, mert már egyedül lehet, mert már nincsen senki sem, aki megmondaná, mit tegyen - mi a hibája.
Végre nyugalmat talál az utcai lámpák tompa, néhol pislákoló fénye alatt, s az aprócska település legforgalmasabb utcájában is félelem nélkül sétálhat középen; tudja, hogy erre a helyre senki nem jönne, ha nem lenne muszáj.
A világ végén nem járna senki sem önszántából.

Ahogyan kifele halad az aprócska településről, úgy válnak a házak egyre inkább elhagyatottabbá, a közvilágítás pedig jócskán kevesebb, mint a központ irányában, azonban Jeno-t ez nem is zavarja különösképpen - úgy érzi, hogy így jobban megtalálja a közös hangot az éjszakával, melynek a végét nem várja. Nem akarja, hogy elérkezzen a hírhedt napfelkelte, mely mindenki szerint oly' bámulatos, szemet kápráztató és elhozza az új reményt. Jeno számára soha nem hoz semmit sem; csak láttatni képes a valóságot, a helyet, ahonnan szabadulna, ahova egyetlen egy jó emlék sem köti.

Ám hamarosan eléri célját, mely valójában semmi különös, csupán csak egy romos ház, melyet mégis közelebbinek érez itt magához, mint bármi mást. S hogy mi ennek az oka? Talán már maga sem tudja; évekkel ezelőtt történt, mikor szüleivel volt egy vitájuk - talán az első, amikor tényleg elszakadt a cérna -, ő pedig fogta magát, s a sötétebbik napszak minden rejtelmébe vetette magát. Csak sétált, kóválygott össze-vissza, végül pedig itt kötött ki. Szülei először azt hitték, hogy egy rossz társaságba keveredett, s oda jár el egy-egy vitával megspékelt estén, de végül aztán ráhagyták a dolgot, melytől Jeno egyik szeme sír, másik viszont nevet.

Akkoriban még igazán igényelte volna a szülői törődést, de ma már nem bírna azokkal élni együtt; túlságosan korlátok közé lenne zárva, a feszélyezettség érzete pedig igencsak távol áll tőle.
Ezért úgy gondolja, jól van ez így, barátságot köt az éjszakával, abban leli meg a fényét, majdan, mikor muszáj meglátnia a valóságot, bőszen küzd azért, hogy innen minél távolabbra kerülhessen, s otthonra lelhessen.