COMING HOME - ✓

- 08 ❁

─── ❁ ────────────

Újabb éjszaka száll kettejükre,
ám ez mégis más; talán
mindent megváltoztató...

──────────── ❁ ───

Hamar eltelt az iskolai tanítás, melynek végével a hatalmas épület ajtaja előtt fut össze a két fiú. Szelíd mosolyt intéznek egymás felé, minek hatására Jeno egy pillanatra elszakad tán' a valóságtól is, ám mégis egészen hamar indulnak útnak szorosan egymás mellett, hogy együtt töltsék el az előttük álló, hosszadalmas délutánt.
Ugyan nem tudják pontosan, mihez fognak kezdeni, ám mivel egymás társaságát mindig élvezik, nem igazán költözik kétely egyikőjükbe sem.
Amikor az intézménytől távolabb kerülnek, Jeno ismét Jaemin keze után nyúl tudván, hogy a másik nem bánja - sőt, halvány mosolyra húzza szépen megformált, dús ajkait.

A lebetonozott járdán sétálnak a település nyújtotta nyugalomban elveszve, s kiélvezik azt, hogy az egyébként dús lombú fák sárgássá, barnássá, esetleg bordóssá váló leveleiket hullajtják a földre, s így napról napra színezik át a környezetet - kicsit minden elpusztul, hogy a tavasz beköszöntével újjászületve tündökölhessen.

A takaros családiház kapuja előtt fékeznek le, Jaemin előszedi kulcsát, hogy beengedje magukat, majd a bejárati ajtón is belépnek, s köszönnek az édesanyának, aki már meg sem igen lepődik Jeno jelenlétén - úgy látszik, örül annak, hogy fiának ismét akad társasága. Néhány szót váltanak, mosolyogva beszélgetnek a mai napról, majd még a hölgy győzködése miatt közösen elfogyasztanak egy kései ebédet, melyet Jeno nem győz megköszönni - valóban nincsen hozzászokva ehhez; az ő édesanyja nem gyakorta kerül a tűzhely közelébe.

Az étkezés következtével ketten a szobába mennek, majd lepakolják táskáikat, hogy nyugodtan huppanhassanak le az ágyra, Jaemin pedig az alkalmat kihasználva dönti fejét Jeno vállára. A fekete hajút még mindig lenyűgözi a másik személyisége; nem érti, hogy lehet valaki ilyen közvetlen, neki ez teljesen új, de hihetetlenül jó érzéssel tölti el. Jaemin szinte sugározza a pozitív energiát végtelen nyitottságával, Jeno ajkaira pedig hosszú ideje először kúszik őszinte mosoly miatta.

ㅡ Sokat kellene tanulnod holnapra? ㅡ szólal meg először az aranyhoz hasonló árnyalatba burkolt tincsekkel rendelkező fiú, s egy picit még fejét is felemeli.

ㅡ Annyira nem ㅡ ingatja fejét Jeno, s halványan elmosolyodik a másik figyelmességén. ㅡ Na és neked? Tanulhatnánk akár együtt.

ㅡ Oké, ez jól hangzik ㅡ bólogat lelkesedve a kisebb, majd táskájáért is nyúl, ezért a fekete hajú is így cselekszik. ㅡ Egyébként nincsen túl sok holnapra, ha rajtam múlik, hamar végzünk ㅡ teszi hozzá mellékesen, amire egy határozott bólintást kap válaszul.

Feljebb helyezkednek el az ágyon, szorosan egymás mellett ülve, s úgy nyitják ki füzeteiket, hogy elkezdjenek ténylegesen tanulni. Szemeikkel átfutják a sorokat újra és újra, ám Jeno eközben kezét a kisebb derekára simítja, ugyanis igényli a közelségét nagyon is, ezért nem sokkal később már teljesen egymáshoz bújva memorizálják a tananyagot.
S nem gondolják túl, nem akarnak belebonyolódni abba, hogy mi is ez az egész, csupán csak élvezik azt, hogy az élet egymáshoz sodorta őket.

Múlnak a percek, talán az órák is, azonban a fekete hajú megunja tevékenységüket, ezért a tanszereket arrébb pakolja, majd továbbra is Jaemint ölelve fekszik el az ágyon, ám arra nem számít, hogy a másik fiú ezt teljesen kihasználva bújik szorosan hozzá, már-már rajta fetrengve.

Azonban nem szólnak semmit sem, nem akarják elrontani a pillanatot, megzavarni azt a végtelen nyugalmat, mely rájuk telepedett, hiszen egyetlen momentum alatt minden teljesen tökéletessé vált - olyanná, amelynek nem akarják, hogy valaha is vége legyen. Csak ölelik egymást szótlanul, majd nem is észlelik, de szemeik tán' egyszerre csukódnak le, hogy a megannyi közösen eltöltött, átbeszélt éjszaka után most együtt térhessenek nyugovóra.

Jobban alszanak, mint bármikor máskor, azonban Jeno mégis ébredezni kezd egészen kései órákban, viszont megmozdulni nem szándékozik, hiszen az angyali fiú teljesen rajta fekve alszik még mindig - illetve aludt, ugyanis a fekete hajú hiába nem is mozdult, így is megérezte, hogy felébredt, ezért fáradtan nyitogatja pilláit, majd mikor felemeli fejét, tekintetük is azonnal összeforr.
Halványan elmosolyodnak mind a ketten, s percekig meg sem szólalnak - a pillanat már-már megrészegíti őket, s nem képesek cselekvésre.

ㅡ Indulnom kellene ㅡ szólal meg Jeno suttogva, majd egyik kezével a rajta fekvő fiú hátát kezdi simogatni, aki lehunyja szemeit a jóleső érzésre.

ㅡ Nem maradsz?

ㅡ Most nem ㅡ mosolyogva ingatja fejét a fekete hajú, ám nem kizárt, hogy a felajánlásra még szíve is valamivel nagyobbat dobban. ㅡ De máskor lehet róla szó.