COMING HOME - ✓

- 02 ❁

─── ❁ ────────────

Nem értik, de tudják, hogy
a másiknak is megvan a saját oka.

──────────── ❁ ───

Jeno az elhagyatott ház tornácánál telepszik le, lábait törökülésbe húzza, majd maga elé meredve próbálja megfejteni az élet tengernyi titkát. Ilyenkor nincsen célja soha sem, ám mégsem unatkozik; minden egyes alkalommal az idő csak elröppen, s egy szempillantás alatt színeződik el az ég jelezvén, hogy hamarosan felkúszik a horizontra a sárgás gömb, mely felperzseli az éjszaka minden szépségét.

Úgy véli, hogy a Nap egészen kegyetlen, s hiába nyújt fényt, ha valamit közben mégis elvesz. Az éjszaka nyugalma és meghittsége odavész, ráadásul a kegyetlen világra fény vetül, így nincs hova rejteni a hibákat; Jeno is újból és újból végighallgatja, hogy hol rontotta el.

Azonban egyelőre még nem tart attól, hogy mi lesz, ha felkel a Nap, csupán csak hagyja, hogy az éjszaka hűvössé vált levegője körbetáncolja egész porhüvelyét, mely ugyan nem reszket a hidegtől, de érzi, hogy ha az idő rosszabbra fordulna, még megfázás is járhatna következményképpen, melyet tán' nem akar, mégsem igen bánná tudván, hogy itt még mindig sokkal jobb, mint bárhol máshol a környéken.

Úgy hiszi, a közelben nyugalmas, csak a szél süvít, hiszen ilyentájt már mindenki az álmok világában bandukol, senki nem kószál kint - vagy legalábbis Jeno ezt gondolja. Hozzá van szokva ahhoz, hogy magányában tölti estéit, hogy akárhányszor ide kiballag, egyedül vizslatja a tájat, fedezi fel sokadjára is a házat, vagy csak vizslatja az égen apró pacákként fénylő, csillagóceánt alkotó pontocskákat.

Azonban ez az este egészen más; mintha egy fordulópont következne be, hiába nem hisz a változásban.
Minduntalan mustrálja a fakó lépcsőt, melynek legfelső fokához nem messze csücsül továbbra is ugyanúgy, s az egyik tartóoszlopnak dönti vállát, hogy háttal legyen a ház ajtajának, ám hirtelenjében most hangot hall irányából, mely meglepettséget költöztet azonnal egész önvalójába. Kíváncsi, egészen reflexszerű az a cselekedet, mellyel a szituációt lereagálja, ugyanis hirtelen fordul hátra, hogy meglesse, miféle céltalan lélek lelt rá erre a helyre.

- Te jó ég, a frászt hozod rám!

Jeno-t meglepik a másik - valószínűleg korabeli - fiú szavai, hirtelen nem is tud mit reagálni, ám magában - s igen, csak és kizárósag magában - megjegyzi, hogy milyen aranyos külsejű az illető, aki éppen ijedezik teljesen ártalmatlan üldögélésétől. Ugyan sötét van, ám szemeiben mintha a csillagok milliói csillanának meg, az arany árnyalatához hasonló hajszínét pedig ugyan fakítja az éjszaka, mégis egyértelmű, hogy teljesen harmóniában áll arcvonásaival és úgy ámblokk egész valójával.

ㅡ Mit keresel errefelé? ㅡ kérdezi ismét az ismeretlen, mire Jeno ajkai haloványan felfele ívelnek, hisz' tudja, ez a kérdés sokkal inkább tehető fel fordítva.

ㅡ Nem keresek semmit ㅡ rázza meg a fejét, s nem is felelne egyebet, ám nem akarja, hogy ilyen hamar a végéhez érjen ez az igencsak csekély kommunikáció. ㅡ Vagy talán mégis.

ㅡ El is árulod, mi az? ㅡ az ismeretlen fiú letelepedik Jeno mellé, akit ugyan meglep ez a tett, mégsem szól rá semmit, mert úgy véli, hogy ha a másiknak jó ez így, akkor ő nem lesz az, aki mindezt elrontja.

ㅡ Nem ㅡ ingatja kicsikét a fejét, mert ugyan hiába mondana bármit is, a szavak cserben hagyják. Nem tudja megfogalmazni ő sem, mit keres, de azt egészen biztosra veszi, hogy eddig nem talált, hogy ez a hely neki nem nyújtott még soha semmit.

ㅡ Én is kerestem valamit ㅡ szólal meg kis idő múltán a fiú, mire Jeno azonnal oda is fordul felé jelezve, hogy milyen nagyon kíváncsivá tette szavaival.

ㅡ Mit kerestél? - érdeklődik, ahogyan szüntelen vizslatja íriszeivel a hozzá közel lévő arcot, melyen nem vél egyetlen apró hibát sem felfedezni, így már azt is megkérdőjelezné, hogy ez valóban a valóság-e, ám mikor felelet érkezik, minden ilyenféle gondolatfuttatása messzire száll.

ㅡ Valami fényt az éjszakában ㅡ ránt szerényen vállat, mintha mindez ilyen egyszerű lenne; mintha nem lenne semmiféle mögöttes tartalma súlyos szavainak.

ㅡ És megtaláltad?

ㅡ Azt hiszem ㅡ igencsak apró bólintással erősíti meg szavait, miközben Jeno arcát figyeli. Szemeit végigfuttatja éjsötét tincsein, arcvonásainak rengetegén, álla vonalán, puhának tűnő ajkain, majd orra mentén halad felfele egészen lélektükreiig, melyekben megannyi megfejtendő gondolatot vél felfedezni. ㅡ Sokat vagy itt?

ㅡ Mondhatni ㅡ feleli, s nem is igazán szándékoz mondani erről semmi egyebet, ez pedig egyértelműen leesik a másik fiúnak is, aki megértően bólint egy aprót. ㅡ Téged viszont nem láttalak itt még soha sem.

ㅡ Nem is láthattál, most költöztünk ide ㅡ ad rövid magyarázatot, s nem is tudja, mi egyebet tehetne hozzá. Még ő is elég elveszett itt; de igyekszik felfedezni mindent.

ㅡ Ide? ㅡ kérdez vissza Jeno; nem érti, hogyan jöhet valaki éppen erre a helyre, éppen ide, ahol nincsen semmi sem.

ㅡ Igen, ide ㅡ ismétli el, ám nem sokkal szavai után akarata ellenére is megborzong. ㅡ De hamarosan szerintem indulok haza.

ㅡ Menj is, mert meg fogsz fázni ㅡ szelíd mosolyra húzza ajkait Jeno, miközben a másikat szemléli folyamatosan. Édesnek találja, ahogyan a másik próbálja leplezni, hogy mennyire fázik az éjszaka kellős közepén.

ㅡ Te se maradj már sokáig!

ㅡ Igyekszem ㅡ biccent egy aprót, noha tudja, a Nap felkeltéig nem fog innen elmozdulni, ám ahogyan ezután belegondol a történtekbe, nem bánja azt, hogy nem magányában töltötte el idejét itt.

ㅡ Egyébként Jaemin vagyok, majd még összefuthatunk, ha úgy van ㅡ ajkait apró mosolyra húzza, mikor felkel, mely szinte egyből nagyobb szívdobbanást idéz elő Jeno bordáinak börtönében.

Az az édes görbület olyan, mintha angyalok festették volna a tökéletes arcra; szívmelengető, s egyszerűen szemet gyönyörködtető. Nem akarja levenni róla íriszeit, bármennyire is jöhet ki ebből furcsán. Tisztában van azzal is, hogy válaszolnia kellene, de mintha minden lelassult volna, és kiszakadna a világból.
Túlságosan tökéletes az a mosoly, s látni akarja még rengeteg alkalommal.

ㅡ Jeno vagyok ㅡ szólal meg, amint képesnek érzi rá magát, majd int még gyorsan egy aprót, s figyeli, ahogyan Jaemin kapkodva szedi a lábait az utcán át, ez pedig különös mosolyra készteti.

Legbelül örül, hogy az ő éjszakájába tényleg költözött fény, még akkor is, ha csak rövidke időre.