COMING HOME - ✓

- 10 ❁

─── ❁ ────────────

S nem futamodott meg, mikor
nehezebbé váltak a dolgok...

──────────── ❁ ───

Ismét csak sorra teltek a napok, ám a csókról nem beszéltek - fogalmuk sincs róla, hogy mi is van most kettejük közt, ám félnek, hogy ha ki nem mondott gondolataik szavakká formálódnának, akkor képesek lennének lerombolni mindent, amit ketten építettek fel. Azonban aprócska szájrapuszik így is előfordulnak, ahogyan a barátinál hosszabbra nyúlt öleléseik is - és nem gondolnák egy percig sem, hogy a másiknak esetleg ellenére lenne, mégis ott van bennük a rettegés, hogy ha megbeszélnék, minden igazán komollyá válna, s nem akarják azután sem elrontani. Viszont azzal is tisztában vannak mind a ketten, hogy ez sem egy olyan állapot, amit sokáig fenn lehet tartani; lépniük kell egymás felé, csak egyelőre nem tudják, hogyan is.

Jeno erősen töri fejét, hogy mit is tegyen majd, hogyan mondja el az aranyos fiúnak, hogy mennyi mindent megváltoztatott, ám a szavak mintha cserben hagynák, s esetleges ötletei elszaladtak volna a messziségbe. Pedig Jaemin neki igazán sokat jelent; nem hitte volna, hogy képes lesz közel engedni valakit magához, bízni benne, ám ilyen rövid idő elteltével is könnyedséggel le tudja tisztázni magában, hogy megkedvelte az édes mosolyú fiút - s nem úgy, mint egy legjobb barátot, hanem úgy, mint egy személyt, akit képes igaz szerelemmel szeretni. Noha ezt valóban korainak gondolja, s ettől még inkább tart, mégis Jaemin olyan érzéseket váltott ki belőle, amiket ezelőtt lehetetlennek vélt - pláne itt.

Elhatározza, hogy majd tisztázzák a dolgokat, s azt is, hogy nem hagyja, hogy Jaemin eltaszítsa - ám ki sem nézné valójában belőle. Folyamatosan gondolkodik, hogyan is lenne a legideálisabb a kivitelezési módszer, melyiket értékelné legjobban a kisebb, ám gondolatmenetét természetesen félbe kell szakítani szüleinek egy hangos kopogással, mire a fekete hajú gondterhelt sóhajt eleresztve ül fel ágyán.

ㅡ Gyere vacsorázni, Jeno! ㅡ kiált be anyja, majd távolodó léptek hallatszódnak. A fiú egyszerűen nem érti még mindig, hogy mire jó ez a szánalmas látszatkeltés, miszerint ők egy boldog és összetartó család, ha valójában a ház falai közt csakis ridegség lakozik.

Azonban erőt vesz magán, felkel, kicsit rendbe szedi magát, majd hamiskás mosolyt erőltetve magára indul meg az étkező irányába. A megszokott széken foglal helyet, rideg, berögzült szavak elhagyják szép formájú ajkait, majd a család neki is lát az étkezésnek. Egyetlen szót sem szólnak, csak tányér tartalmát fogyasztják el, azonban Jeno tudja, ez még közel sem minden.
Az étkezés végeztével nem kel fel, nem hagyja el a helyiséget, hanem vár - mindig ez van, mindig így kezdődik, s tudja, ezúttal sincs menekvés.

ㅡ Mostanában még kevesebbet vagy itthon ㅡ jegyzi meg az apja, mintha amolyan mellékes dolog lenne, Jeno pedig akaratlanul is elhúzza száját. Nem érti, hogy nem egyértelmű a szüleinek, hogy utál itt lenni. ㅡ Van valakid?

ㅡ Kellene, hogy legyen? ㅡ húzza fel szemöldökét, és direkt nem ad egyenes választ. Úgy véli, szülei eddig sem igen érdeklődtek, most pedig, ha csak hibáztatni akarják majd, inkább tényleg ne is tegyék.

ㅡ Ha ilyen stílussal felelsz, úgysem bírná sokáig melletted senki sem ㅡ szólal meg anyja is, Jeno pedig minden erejével próbálja nem felhúzni magát. Ideje lenne megszoknia már az ilyen jellegű megszólalásokat, mert tisztában van azzal, hogy közel sem olyan, mint amilyennek szülei tartják őt, mint ahogy velük viselkedik, de egyszerűen ahogyan a szavaik hallójáratába érnek, akaratlanul is idegesség temeti maga alá, s legszívesebben felpattanna, elhagyná a házat, a települést, országot, kontinenst, s vissza sem jönne soha.

ㅡ Lehet, hogy valaki szereti a kihívásokat ㅡ nem tudja moderálni magát, így tiszteletlen hangnemben felel, s megrántja vállát. ㅡ Ezek szerint ti nem rajongtok értük.

ㅡ Nem kihívás vagy, hanem egy kölyök, aki el akarja rontani az életét az ostoba döntéseivel ㅡ csattan fel az asszony, mire Jeno-nak mély levegőt kell vennie ahhoz, hogy ne mondjon olyat, amit később megbánna.

ㅡ És ha az általad ostobának vélt döntéseimnek más oka van?

ㅡ Talán így van? ㅡ szánakozva húzza el ajkait a feleség, ugyanis nem bízik abban, hogy fia tudja, mit miért tesz. Számára a siker és a gazdagság a kulcs a boldogsághoz, s nem jött még rá, hogy az bizony közel sem elég.

ㅡ Talán érdekel? ㅡ kérdez vissza hasonló hangnemben.

ㅡ Jó, ebből elég legyen! ㅡ idegesen csap az asztalra a férj, aki szinte szikrákat szóró szemekkel mered fiára. ㅡ Mutathatnál több tiszteletet a családod felé, nem pedig megjátszani, hogy körülötted forog a világ. Ne hidd azt, hogy fiatalon már tudsz mindent, mert sejtésed sincs az életről. Élsz az álomvilágodban, ahol semmiért nem kell megdolgoznod, mi teszünk eléd mindent, inkább hálás lehetnél ㅡ emeli fel hangját a végére.

ㅡ És ti miért hiszitek azt, hogy tudtok mindent az életről? ㅡ akad ki a fekete hajú fiatal is, s felkel az asztaltól. ㅡ Az, hogy csak elmondjátok, mit rontok el, nem visz előrébb, mert nem bírtok arra felelni, hogy mit kellene tennem. Nem segítetek, sokkal inkább hátráltattok abban, hogy olyan életem legyen, amilyet szeretnék, de nem veszitek ezt észre ㅡ hitetlenül ingatja fejét. ㅡ Én nem akarok olyan lenni, mint ti. Nem akarom magam az elvárások sablonjai közé szorítani azért, hogy sikeres és elismert legyek mások szemében ㅡ hangja egyre szánakozóbbá válik, majd szó nélkül elhagyja a helyiséget az előszoba felé haladva, majd becsapja maga mögött a bejárati ajtót.

Tisztában van vele, hogy csakis egy hely van, ahova mehet, s reméli, tényleg nem fog zavarni - ugyan Jaemin mondta neki, hogy bármikor szívesen fogadják, ezt az édesanya is alátámasztotta, mégis már este van, s nem akar a legkevésbé sem terhükre lenni.
Viszont más lehetőséget nem igen lát, pláne úgy, hogy már hűvös az idő, ő pedig egy pólóban indult útnak, de nem baj, nem zavarja, hiszen csakis az lebeg szeme előtt, hogy hamarosan magához ölelheti a kisebbet.

Sietősen halad, nem igen figyel semmire és senkire, majd amint a jól ismert ház előtt lefékez, nagyot nyel, s szinte remegő kézzel csenget be. Ideges, fázik fél - már nagyon szüksége van Jaemin-re, aki amint a bejárati ajtót kinyitja, aggódva rohan a kapuhoz, majd pont az történik, amit Jeno remél: a kisebb nem kérdez semmit, csak szorosan magához öleli, s aztán beinvitálja a házukba.