COMING HOME - ✓

- 03 ❁

─── ❁ ────────────

Úgy tesznek, mintha lennének
véletlenek, mert maguk sem értik
még a célt...

──────────── ❁ ───

Az égboltozat szürke színbe burkolózott, mint egy végtelen óceán, melyen a felhők szinte hullámokként sodródnak tova. Jeno-t azonban mindez nem lombozza le, tekintetét nyugalommal emeli a magasságok egészen más világára, miközben maga körül a valóság szinte pusztulásnak eredt, ahogyan már javában zajlik az elmúlás évszaka - október legeleje hozza magával a végzet szeleit, mely által a falevelek lágyan ringatózva hullnak le a földre sárgás, esetleg pirosas, néhol kissé barnás színbe öltözve, s amint a talajra érnek, pontosan jól tudják, hogy nem vár már rájuk semmi sem.

Valahogyan így viszonyul Jeno is ehhez a helyhez; ha itt marad, a földre hull, majd pedig az idő múlandósága miatt semmissé lesz, s az elmúlás kegyetlen érzete örökkön örökké mardosni fogja. Ez a környezet tönkre fogja tenni, nem kíván itt maradni. Saját jövőjét temetné el, ha korlátok közé szorítaná önvalóját.

A pozitív emlékek hiánya mellett nem csak az ég szürke.

Utolsó éve ez már Jeno-nak a gimnázium kopottas padjában üldögélve, ahova egyáltalán nem jár szívesen, noha nincs szó arról, hogy magányos, hogy nincs kivel beszélgetnie, egyszerűen csak szívesebben lenne máshol - ahol nem ennyi hasztalan információ kerül birtokába. Úgy érzi, itt közel sem az életre készítik fel, ezáltal pedig néha még ő sem tudja pontosan, miként kell élni; hogyan élje meg a mindennapjait úgy, hogy élvezze is.

Gyakorta elveszett ezen a helyen, hiszen hiába akarna hazamenni, nem leli otthonát, csupán ott a ház, mely a hivatalos lakcíme, de falai ridegek, s az ott tartózkodó illetők pedig erősítik azt, hogy kiszabaduljon onnan - haza akar találni.

De merre is van a haza?

Szíve nem találja otthonát, nincs mihez ragaszkodni, nem érzi magát szeretve, ezáltal pedig nem is igen tud kit szeretni. Ő maga sem tudja, hol a kiút ebből a helyzetből, szíve bandukolni vágyik, míg meg nem leli igazi otthonát, de Jeno azt sem tudja, hogy mit vagy kit keressen.
Csak akarja az érzést, hogy biztonságban van, mérhetetlen nyugalomban, nem zavarja senki sem, nem érhetik bántó szavak, nem érezne ilyen végtelen hiányt, kegyetlen űrt, bizalommal lenne, megértésre lelne, s akkor szíve egyenletes dobogásba kezdene, melegség költözne bele, s ekkor talán már tudná, hogy igen, végre elért oda, ahova akart; hazatalált.

Azonban mivel mindez még nem történt meg, most a fából készült padhoz huppan le, majd padtársával köszönésen kívül nem is igen beszélve hajtja le fejét a hűvös lapra - nem sokat aludt, a társalgást most háta közepére sem kívánja, s tisztában van azzal, hogy padtársa tud a rossz szokásáról, miszerint hajnalokig kint virraszt gyakorta, ezért nem is vár kérdéseket; Renjun megérti, mi miért van.

ㅡ Aludtál azért?

ㅡ Aludtam ㅡ halk motyogás a felelet, hiszen maga is jól tudja, hogy padtársának hazudik, aki pedig átlát rajta. S végülis igaz, hogy aludt, ám az alig volt több, mint egy vagy két óra, így az alvás szó talán nem éppen megfelelőképpen illik a nem is igen pihentető cselekedetére.

Renjun csak aprót biccent; nem firtatja tovább ezt a témát, hanem hagyja, hogy padtársa pihenjen, sőt, még az első órán sem szól hozzá egyetlen egy szót sem, mert tudja, azon annyira nem szükséges minden figyelmének odaszentelése, hiszen semmi haszonnal nem jár - továbbtanulás és az élet szempontjából sem közöl lényeges információt.

Viszont mivel a második óra már matematika, Renjun keltegetni kezdi Jeno-t, aki fáradtan nyitogatja éjsötét színben pompázó pilláit, majd a szemeit zavaróan szúró fény miatt hunyorogva pillant körbe a teremben.

ㅡ Hozzak neked egy kávét? ㅡ szinte már fel is pattan a padtársa, mire ő egyből felé fordítja fejét, majd úgy dönt, hogy nem küldi el Renjun-t egyedül, hanem ő is feltápászkodik komótosan, hogy elkísérhesse.

ㅡ Megyek veled.

Ketten szelik át a folyosót, majd kanyarodnak el a lépcsőhöz érve. A fokokat sorra veszik, kapkodják lépegetőiket, míg ki nem kötnek a földszinten, ahol reflexszerűen a büfét veszik célba, hiszen az ottani kávé sokkalta finomabb, mint az, amit az autómata adna. A sor végére állnak, majd mindenféle, egészen lényegtelen témáról próbálnak cseverészni.
Renjun mindig is szerette volna megfejteni a másik fiút, azonban mintha valami fal húzódna közöttük, mely nem engedi, hogy világába kerülve megfejthesse a másikat - de ő szüntelen próbálkozik, hogy egyszer bizalmába fogadja.

Jeno mégis mintha észre sem venné igazán mindezt.

Amint sorra kerülnek, mondják, hogy mit kérnek, s csupán csak rövides várakozás vár rájuk, majd már kezeikben is tarthatják a forró, fekete italokat. Jeno szinte azonnal bele is kortyol; vágyik a felpezsdülés érzetét elhozó folyadékra, hogy elhitesse vele egy kicsikét, hogy mindez rendben van - rendben van, ha el is van veszve, ha tulajdonképpen nincs is rendben.

Rendben van.

Nem figyelve indul meg Renjun mellett, hogy ismét a termükbe menjenek vissza, majd lelkileg is felkészüljenek az igencsak megterhelő negyvenöt percre, ám amint megfordulva lépkednek el a büfétől, ismerős hang felcsendülése készteti őket megtorpanásra:

ㅡ Jeno, itt maradt a pénztárcád!

Jaemin siet a fekete hajú fiú után, hogy az említett tárgyat visszajuttassa birtokába, ám ekkor Jeno hirtelen megfordul, így az arany árnyalatu tincsekkel rendelkező azonnal egy mellkasnak ütközik, s igencsak kevesen múlik az is, hogy ne boruljon ki a koffeines folyadék.

ㅡ Köszönöm, Jaeminie!