Rózsakoszorú [BEFEJEZETT]

004|FELIX

Felix tekintete sietősen fürkészte a piacon felállított standok kínálatait. Ideges volt, gyomra összeszűkült, de igyekezett nem foglalkozni ezzel. A nap sietősen igyekezett lefelé a horizonton és ez kétségbe ejtette – még sötétedés előtt vissza kell érnie különben a keresésére indulnak. Ujjai görcsösen szorultak szövet szatyrának anyaga köré, ahogy újból végig méri a környezetet. Túl sokan vannak, esélytelen, hogy bármit is szerezzen, viszont üres kézzel nem térhet haza, legalább a gyógyszereket meg kell szereznie, ha már étel híján kell családja elé állnia.

- Háromszor sétáltam el a fő úton és még mindig ugyanabban a pozícióban vagy. Levegőt veszel legalább? – Felix az ismerős hangra felélénkült. Lágy mosollyal fordult a fiatal férfiú felé; szépsége még most is teljesen elvarázsolta.

- Őfelsége mostanában sokat jár a városban. Talán unja a palota fényűzését? – a herceg nem sértődött meg a csipkelődő hangnemre, helyette dús ajkait széles mosolyra húzta.

- Talán itt jobb társaságra lelhetek. – döntötte félre a fejét ahogy egy nehéznek tűnő szatyrot nyújtott át a barna hajúnak – Tessék, étel a negyednek.

- Igazán nagylelkű az uraság – Felix nem habozott, átvette a súlyos ajándékot. Kijelentése ellenére hálás volt, és ezt a herceg is nagyon jól tudta; szemének csillogása azonnal leleplezte a fiatalt.

- Múltkor nem voltál ennyire formális – állapította meg Hyunjin kedvesen. Idegennek érezte, hogy a másik tisztelettel beszél vele, előző találkozásukat is azért élvezte olyannyira, mert nem volt meg a különböztetés – embernek érezte magát, normálisnak, nem pedig az ország ötödik hercegének.

- Sajnálom, viszont itt nem lehetek szemtelen önmagam. Egy rossz pillantást vetek önre, a háta mögött álló fejemet veszi. Olyan, mint én szóba sem állhatna egy magafajtával, nem csoda tehát a szigorú tekintet, amivel minket mérnek.

- Akkor azt javaslom térjünk át egy helyre, hol újból élvezhetem felvágott nyelvednek bókjait – Felix nem válaszolt, halványan meghajolt majd hátat fordítva indult el. Mezítelen talpa némán találkozott a poros úttal, míg a herceg cipője olykor talán túlzó hangzavart is keltett.

A negyed csendbe burkolózott, Felix ugyan tudta, hogy a gyerekek iskolában vannak – vagyis inkább az iskolánál, az ifjú buzdítására minden nap elrejtőznek az ablakok alatt és így tanulnak – mégis furcsának hatott az üdvözlés hiánya. Hyunjint figyelmen kívül hagyva – bár a fiú végig sarkában volt – sietett a gyengélkedőnek kialakított részre. Ki akarta osztani a gyógyszereket a lehető leghamarabb, és le akart ellenőrizni mindenkit; tudni akart minden javuló vagy éppen romló tendenciáról. A herceg végig mellette volt, és segített, ahol csak tudott. Borogatásokat készített a láztól részegülő betegeknek nem is félte méreg drága ruháját az elázástól, vagy épp az etetést vállalta magára. Felixet nem igazán lepte ez meg, ő már az elejétől tudta, hogy őfelsége több, mint egy szép arc a királyi páros mögött.

- Sajnálom, de nem tudom kifizetni a szolgálataidat – a két fiatal ismét a patakparton találták meg helyüket. A kisebb játékossága visszatért, lábát a hűvös vízben pihentette míg piszkálódva kezdeményezett beszélgetést.

- Szerintem már meg is kaptam a fizetséget érte – Felix nem kérdezett vissza, bár kíváncsi volt mire is gondol pontosan – szeretnék segíteni a negyeden.

- Hozz télire tüzelőt és máris életeket mentesz.

- Nem vicceltem, Felix.

- Ahogy én sem – Hyunjin meglepetten kapta a barna hajúra tekintetét, de semmit nem tudott leolvasni a szeplős arcról. Elmerengve figyelte a hajlongó fákat, olyan volt mintha teljesen máshol járna pedig ennél jobban nem is járhatott volna a földön.

- Te nem utálod a családomat, Felix? – a herceg hangja alig volt több bizonytalan motyogásnál. Mindig is foglalkoztatta a kérdés vajon az ország egyes lakosai miként néznek, gondolnak a családjára, viszont lehetősége csak most adódott megtudakolni. Teljesen biztos volt, hogy a negyed minden egyes lakója máglyára vetné a királyi családot Felix mégis az elejétől rendes volt vele.

- Nem, nem utálom. Sosem utáltam. Az apád kegyetlen, már-már zsarnok, de tudom, hogy némi jóság benne is lappang, ha pedig nem is; azt édesanyád kompenzálja. Ő egy igazi kincs, akárcsak a legkisebb fia. A testvéreid pedig... nem is tudom, talán csak más neveltetést kaptak, mint te, de sosem voltak szimpatikusak bár nem utálom őket. Hogyan is utálhatnék olyasvalakit, akit nem is ismerek szemtől szembe?

- Honnan tudod, hogy anya milyen ember? Nem szokott beszélni, csak a látszat miatt van fent a pódiumon.

- A részletek a háttérben rejlenek, hercegem. Tanulj meg mögé látni, ne azt lásd, amit akarnak, hogy láss.