Rózsakoszorú [BEFEJEZETT]

002|FELIX

Felix amint visszaért otthonához magára erőltette a legnyugodtabb arckifejezését. Játszi könnyedséggel kapta ki a síró kislányt az őrszem markából és magához ölelve mérte végig az egyenruhás férfit. Testes alkat volt, nyaka vastagsága nem engedte, hogy sötétkék ingjének legfelső gombját bebújtassa – ha kergetőzésre kerülne a sor, az ifjú könnyen lerázhatná.

 - Lee parancsnok, nem szép dolog a kisebbekkel kikezdeni – szólalt meg pimaszul. A legjobb védekezés a szemtelen modora volt; nem szabhattak ki rá büntetést egy őr bántalmazásáért, ha nem ő ütött először. Akkor sem, ha csak egy egyszerű, szegény negyedi lakós. 

 - Jelentést kaptam, hogy ellopott egy kosárnyi almát. El kell vinnem magammal – a parancsok nyugodt maradt. Őt mindig is nehéz volt kihozni a sodrából. A korral járt – gondolta Felix –, őszülő színbe forduló haja volt rá a tanúsítvány. Türelme irigylésre méltó volt, sajnálatos, hogy az ilyesmit nem lehet tanítással tovább adni. 

 - Ugyan már, azok a kosarak nagyobbak, mint Hayun. Ön szerint képes volna akárcsak felemelni egy olyat? – a kislány szorosan ölelte át a fiú nyakát. Reszketett a félelemtől, könnyei csiklandozták a szeplős nyakát. Eddigre a negyed minden lakosa előbújt rejtekhelyükről. Kíváncsiak voltak a szóváltásra, tudni akarták, hogy ezt a problémát miként fogja hősük megoldani.

 - A jelentés szerint... 

- Nézzen csak rá, parancsnok. Hayun lehet húsz kiló maximum, egy kosár alma majdnem a kétszerese – Felix okos volt. Nem hagyta az idős mondandóját a végéhez érni. Dobott egyet az aprócska testen ezzel odavonzva a férfi tekintetét. A gyermek valóban vékony volt, a katona csuklója volt olyan széles, mint az ő felkarja. Csont és bőr volt, csodával határos módon maradt csak életben. 

– Körül is nézhet, ha megtalálja a keresett kosarat én magam viszem be önökhöz. 

 - Legyen – nem nézett körül. Felix magabiztos felállása meggyőzte a férfit. Hátat fordítva nekik, dörömbölő léptekkel hagyta el a város legszegényebb részét. Hayun felzokogva fonta szorosabbra aprócska kezeit megmentője köré.

 A barna hajú fiú stabilan tartva a vékony testet guggolt le, hogy a kislány ismét saját lábain állhasson. Szipogva engedte el a nyakát és koszos szoknyáját lesimítva figyelte az utat. Félt a dorgálástól pedig tudhatta volna, hogy Felix sosem tenne ilyet. Ő hitt abban, hogy semmi rosszat nem tett a lányka. 

 - Nem loptam el azt a kosarat, Hoseok a mezőn szedett nekem almát és azt ettem meg, de nem loptam! 

 - Tudom, hercegnő. Nem csináltál semmi rosszat – simított ki egy selymes, fekete tincset a beesett arcból. A fiatal aggódott érte, egyikőjük sem nevezhető testesnek, de Hayun jóval vékonyabb volt mindenkinél; már-már beteges volt. Felix minden egyes nap attól rettegett, hogy a kislány örök nyugalomra tér. Egy apró csókot lehelt homlokára majd felállva a helyéről indult el az idősek házához. Nem mehetett ez így tovább, gyűlölte, hogy az ártatlan gyerekeket is meggyanúsítják csak azért mert be merték dugni az orrukat a gazdag negyedbe.

 Az idősek kedves mosollyal fogadták a fiút. Törökülésben foglalt helyet a földön közöttük és percekig csak csendben maradt. Össze kellett szednie gondolatait, meg kellett fogalmaznia mit is szeretne a felnőttektől. Több minden is aggasztotta Felixet; a gyerekek helyzete mellett az idő is rohamosan romlott – túlságosan fenyegető volt a tél gondolata. Olyan segítségre szorultak, amit soha nem kaphattak meg. A hercegre gondolt és a látogatására. A barna hajú hamar elvetette az ötletet, sosem süllyedne odáig, hogy segítséget kérjen – majd ő mindent megold. Mióta ő volt az egyetlen egészséges tizenéves a negyedben, túl sok teher szakadt a vállára. Tudta, hogy a gyermekek segítettek volna neki a tolvajlásban, viszont nem akarta ilyen életre tanítani őket. Inkább kerteket gondoztatott velük, megmutatta miként juthatnak ki az erdőből, ha eltévednek, mely bogyók mérgezőek és melyek nem. A túl élés tanítása fontosabb volt, mint a megélhetéssé.