Rózsakoszorú [BEFEJEZETT]

007|HYUNJIN

Hyunjin a tárgyalóterem előtt járkált fel-alá idegesen. Sosem szerette, ha megbeszéléseken kellett részt vennie, hisz nem akarta tudni apja és tanácsadói miként teszik tönkre szeretett országát. A hercegi cím viszont kötelezte erre a feladatra. Újból el kellett ismételni miszerint nem szólhat bele a dolgokba, csak csendes hallgatóság lehet, de tartott tőle, hogy bent nem lesz ilyen erős akarata. Tudta, hogy a szegény negyed – legszeretettebb helye – lesz a fő téma és nem védhette meg őket.

A fiú édesanyja tompa léptekkel közeledett felé. Kedves mosolyra húzta ajkait ahogy megállt legifjabb fia előtt és szeretet teljesen simított félre egy túl hosszúra nőtt, rakoncátlan tincset. Az ő haja messze rendezettebb volt, szoros kontyban pihent feje tetején, esélye sem lett volna szétbomolni a csattok erős szorítása alatt. A fiú szülőjére pillantott, tekintete kétségbeesett és könyörgő volt. Mindig közelebb állt anyjához, mint testvérei bár ő maga sem tudta pontosan miért is alakult így a felállás. Talán a hatalom iránti nem érdeklődés volt az oka. A nő bátorítóan szorította meg izzadságtól nyirkos kezét majd közösen léptek be a hatalmas terembe. Szorosan egymás mellett sétálva mentek helyükre; azt asztalnál a király bal oldalán foglaltak helyet, jobb oldalon pedig a tanácsosok – már ez a felállás is olyan lekicsinylő volt, Hyunjin gyomra felfordult tőle.

- Remek, most, hogy mindenki itt van bele is kezdhetnénk – a király mély, öblös hangját visszaverték a falak. Órákon át folyt a tanácskozás, tapasztalat megosztás és beszélgetés. Szó volt a tengeren túli háborúról, miként befolyásolja az ő országukat, kitárgyalták a gazdasági problémákat, az uralkodó engedélyeztette az újabb fogda építtetését és egyeztették a legújabb nyilvánossági bejelentést. A legifjabb herceg szótlan volt, egy apró hangot sem adott ki magából, végig hallgatta testvéreit, apját, az összes tábornokot, akiknek még csak a nevét sem tudja. Már kezdte volna feladni a részletekre való koncentrálást amikor a legérzékenyebb téma lépett fel. Alig láthatóan feszültek meg vállai amikor az új napirendi pontként felhozták a szegénynegyedet. Gyomra apró gyöngy méretűvé zsugorodott ahogy alig láthatóan közelebb hajolt az asztalhoz.

- Újabb építkezésbe kezdek. Láttam ahogy újabb két házat húztak fel olyan alapanyagból, amire rá nézni nincs pénzük, nemhogy megvenni – a főrendfenttartó volt az, aki elsőként szólalt fel. Hyunjin alsóajkába harapott; azt anyagot ő maga vette meg, és segített belőle felhúzni a falakat.

- Le kellene bontatni?

- Gyerekek laknak ott; képes volnál elvenni tőlük az otthonukat? – a királyné szikrázó szemekkel nézett végig a tanácsadókon. Neki sem volt nagy hangja, nőnek nem volt joga beleszólni, ő mégis megtette. Hyunjin még inkább tisztelte ezek után a nőt.

- Ha lopott, igen képes vagyok rá.

- A szegény negyeddel csak a baj van, gyökerestül kellene kiirtani az egészet.

- Talán nem is lenne szegény negyed, ha lenne lehetőségük a munkára – a teremben mindenki elhallgatott. Döbbenten pillantottak a hercegre, akit egészen addig még lélegezni sem hallottak. Az ifjú először megilletődött a hirtelen figyelem miatt, de összeszedte a bátorságát és újból szólásra nyitotta ajkait. – Honnan volna pénzük akármire is, ha nem dolgozhatnak? Muszáj ételt, gyógyszert, ruhát lopniuk mert nincs keresni valójuk. Senki nem ad munkát annak, aki abban a negyedben él.

- Miért volna szükséges munkát adnunk nekik? Gyengék és betegesek, egy hét munkába is bele halnának – apja nem tűnt idegesnek; hangja inkább tény közlő volt bár tekintete kíváncsiságtól csillogót. Hallani akarta bujdosó fia hangját. Hyunjin ijedten nézett rá, de ő csak bólintással biztatta a folytatásra.

- Nem mondanám gyengének őket. Gyorsak, egy őr sem volt képes még elkapni őket lopás közben, gyorsabban futnak mindenkinél. Maguk húzták fel az összes kunyhót annak ellenére, hogy meg sem tudják különböztetni a gipszet a kartontól. Tudnának cipekedni, lehetnének levélhordók. A gyerekeket lehetne iskolába járatni, hogy később esélyük legyen.

- Mégis miért fektetnénk ennyi erőt abba a nyomortelepbe? – Hyunjin dühe lángra lobbant. Szikrázó szemekkel fordult a tanácsos felé; sosem tartotta szimpatikusnak az idős férfit, ellenszenves és kicsinyes volt.

- Emiatt a nézett miatt nevetnek rajtunk más dinasztiák. Miért fektessünk erőt országunk népébe? Nem is tudom, miért is vesz levegőt, ha egyszer úgyis meghal?

- Te szemtelen kis...!

- Egy országnak a népe olyan, mint az épület támaszfala; ha nincs támaszfal összeomlik az egész. Elég egy aprócska törés és ugrott az egész. Nálunk ez az aprócska törés az ez a negyed. Fel kell emelnünk őket a porból, akkor ragyoghat az országunk.

- Miért gondolod így? – újból a király kíváncsi hangja ütött fel. Büszkeség sugárzott a tartásából, büszke volt a fiára.

- Ha dolgozhatnának az azt jelentené, hogy lenne bevételük, be tudnák fizetni az adót, amivel a királyi kincstár értéke növekedne. Minél több dolgozó ember van, annál több bevételhez juthat a kincstár. Csökkenne a bűncselekményeknek a száma, hisz nem volna szükséges lopniuk, ha van miből megvenniük az ételt. Miért kellene hagynunk, hogy elvesszenek amikor akár ők lehetnek azok, akik fellendíthetik a hazánkat? A háborúban egyetlen katona elesése is hatalmas veszteség; így van ez az egyszerű emberekkel is – egyetlen élet elvesztése is hatalmas veszteséget jelent még ha az elvakultság mást is mond ki.