Rózsakoszorú [BEFEJEZETT]

009|FELIX

Felix épp a gyengélkedőn készítette elő az ebédet amikor vendége érkezek. Szíve hatalmasat dobbant a herceget látva, de orcáján csak egy halovány mosollyal mutatta ki örömét. Nem tudta volna megmondani pontosan milyen érzelmek kavarognak benne, szerelemnek még túlzó volt elnevezni, de a barátság rég elgyengült. Úgy vélte nem lenne szükségszerű ezen rágódnia, az érzelmeket épp úgy nem lehet befolyásolni, ahogy a szél irányát sem – mégis gondolatai olykor önállóságot kikiáltva elterelődnek felé. Szíve döntött, még ha ő maga nem is volt teljesen tisztában vele.

- Elrabolhatlak ezen a csodálatos délutánon? – Hyunjin mosolya olyasmi volt, amit nem lehetett volna egyszerű szavakkal megfogalmazni. Fényesebb volt a napfénynél, melegebb volt a nyári hőségnél és lágyabb bármely szövetnél. A kisebb érdeklődve mérte végig, a szokásosnál jóval elegánsabb ruhákban volt; a vászonnadrág tökéletesen kiemelte csípőjének vonalát mégsem ez ragadta meg igazán az ifjú tekintetét – a fehér ing felső három gombja kibújtatva pihent így betekintést engedett a makulátlan, sápadt bőrre. Felixnek erővel kellett rá vennie magát, hogy újból a leves szedéssel foglalkozzon.

- Nem lehet, most van ebéd, aztán befejezzük a házak festését és a gyerekek...

- A gyerekek engedélyt adtak, direkt megkérdeztem őket mielőtt megkerestelek volna. Azt mondták a délutáni órákra teljesen az enyém lehetsz – a királyfi büszkén mosolygott. Átvett a barna hajútól egy tányért és a legközelebbi ágyon ülő férfinek adta. Felix megforgatta a szemét ahogy újabb ételt adott át neki ezzel véglegesen munkára fogva. Hát persze, hogy megengedték mikor odáig vannak érte.

- Hayun is igent mondott? Lefizetted valamivel?

- Talán – vont vállat Hyunjin, majd egy kisebb kacaj szaladt ki dús ajkai közül, amikor szembe találta magát a kíváncsi tekintettel –, hoztam neki egy doboz cukorkát. Anyu kapta az egyik hercegtől ajándékba, de ő nem szereti; őt a bonbonnal lehet levenni a lábáról.

- Ezt észben tartom.

- Szóval? Velem jössz? – a herceg lelkes volt, Felixnek esélye sem volt ellenkezni. Beletörődően bólintott egy aprót és kivitte az utolsó tányért is. Még futtában rendbe tette az étkeztető asztalt, majd barátját követve indult meg az erdő széléhez.

- Pontosan hová is viszel? – kíváncsiskodott amikor megpillantott egy sötét barna lovat, mintha csakis rájuk várt volna. Gyönyörű teremtés volt, már a tartásán is látszott milyen kifinomult módon is tanították. Felix csodálattal fénylő íriszekkel közelítette meg a jószágot. Kezét maga elé emelve mutatta tenyerét neki és egészen addig közelített míg az állat az orrát bele nem simította.

- Komolyan, van olyan élőlény ezen a bolygón, akit nem varázsolsz el? – a királyfi hangja hitetlenül csengett fel, viszont mosolyát mégsem tudta elrejteni. A fiatalabb boldogan, a ló nyakát átölelve pillantott rá bár nem válaszolt azonnal.

- Mindig is szerettem lovagolni, kiskoromban le sem lehetett szedni róluk.

- Tudsz lovagolni? Ha ezt tudom két lovat hozok!

- Nem érdekes, évek óta nem volt alkalmam rá – ingatta meg a fejét. Nem volt benne keserűség, ő maga választotta a jövőt, amiben nem volt erre lehetősége és nem bánta meg –, sosem gondoltam, hogy valaha lesz még lehetőségem egy ilyen gyönyörűségen ülni.

- Akkor ne húzzuk tovább az időt. Gyere, felsegítelek.

- Még mindig nem sikerült elmondanod, hogy hová viszel – Felix már a lovon ült amikor megszólalt. Kíváncsian pillantott le a hercegre, aki eloldozta a jószágot, majd újból az oldalához sétált. Egészen addig nem válaszolt míg ő is fent nem ült. Közel voltak egymáshoz, Felix háta teljesen a fiú mellkasához simult, combjai szorosan fogták közre; azelőtt még nem voltak ilyen közel egymáshoz.

- Randevúra – válaszolt Hyunjin könnyedén és megragadva a kantárt elindultak, mélyen az erdő szívébe. A kisebb nem válaszolt, szíve meglódult, bár még ő sem tudta, hogy a válasz, vagy a hirtelen sebesség volt-e ennek az oka.

Felix gyomrában keletkezett liftezés hamar tova szállt. Elvarázsolva figyelte a tájat, amin végig vágtattak. Egy idő után már nem kapaszkodott a nyeregbe, megbízott annyira magában és barátjában is, hogy ne tartson a zuhanástól. Rég nem érzett szabadság uralkodott el rajta, olyasfajta boldogság volt ez, amelyben nem sok embernek lehetett része. Nem tudta volna pontosan megmondani, hogy mióta voltak úton, az idő érzéke elveszett a heves menetszélben, viszont a megmaradt önereje is elszállt amikor megérkeztek. Felix elvarázsolva pillantott végig a végtelenbe nyúló mezőn, a lehetetlenül zöld tájon, a magasra nőtt fák lusta táncán és nem volt képes megszólalni. Leugrott a lóról, mezítelen talpát csiklandozta a hosszúra nőtt fű, de nem zavartatta magát vele – amint barátja is a biztos talajra ért, a nyakába vetette magát. Örömkönnyek áztatták szeplőit, szipogással vegyített nevetés tört fel belőle. Soha nem kapott ehhez fogható ajándékot, még ha nem is teljesen ajándéként szánták neki. Érett és eszes volt, de még mindig túlzottan fiatal, még mindig ott élt benne az a gyermek, akit elhagyott mások érdekében és ez felszínre tört. Abban a pillanatban, ahogy Hyunjint ölelte nem is kívánhatott magának többet – úgy érezte itt van a jutalom, amit az idősek ígérgettek neki hosszú évek óta.