Rózsakoszorú [BEFEJEZETT]

012|HYUNJIN

Hyunjin két – talán három – tucat ember között állt mégis mérhetetlenül egyedül érezte magát. Nem is igazán érzékelte az őt körül vevő eseményeket; teste és lelke külön vált már jó ideje mégsem találtak vissza egymáshoz. Tekintetével Felixet kereste, majd, amikor megpillantotta ahogy Hoseokkal a kezében felé siet mégis sikerült megnyugtatnia a hosszú vihar. Pár nap telt el Hayun halála óta, mégsem volt képes felfogni – még úgy sem, hogy épp az ő temetésén volt.

- Mindjárt visszajövök, ne mozdulj el innen – adta át a kisebb a kezében tartott gyermeket a hercegnek és ismét elveszett a tömegben. Hyunjin magához ölelte a kisfiút ahogy újból végig pásztázta a tömeget. Nem sokat érzékelt a szertartásból, mintha csak egy más bolygón járt volna.

- Köszönöm, Hyunjin hyung – Hoseok hangja rekedt volt. A herceg biztos volt benne, hogy a sírás tette ilyenné, de azonnal el is hessegette ezt a gondolatot; nem akart bele gondolni a fájdalmába. Nagyon közel állt Hayunhoz és túl fiatal volt egy ilyen veszteség átéléséhez.

- Micsodát?

- Felix elmondta, hogy te intézted el a temetést. Tudom, hogy nekünk nem lett volna pénzünk még egy egyszerű... Szóval neked köszönhető, hogy Hayun olyan temetést kapott, amit megérdemelt – abban a pillanatban Hoseok jóval idősebbnek, érettebbnek tűnt a koránál. Alig töltötte be nyolcat mégis úgy beszélt mintha már a fiatal felnőtt korban lépdelne. Hyunjin szíve elszorult, ezeknek a gyerekeknek olyan hamar kell felnőniük és még csak tenni sem lehet ellene. A herceg gondolatai ismét Felix felé terelődtek; a fiú neveli őket, megtesz minden tőle telhetőt mégis egy ilyen hatalmas veszteséggel kellett szembe néznie.

- Szeretem Hayunt, többet is érdemel ennél.

- Szeretted – javította ki a fiú – Régen utáltam a családodat. Azt hittem a király családja olyan, mint ő maga is; kegyetlen mivel az ő katonái vitték el a szüleimet. Felix hitegetett vele, hogy nem így van, de nem hittem neki aztán egy nap megjelentél itt és annyit segítettél nekünk. Felix nagyon szeret téged, sokkal boldogabb mióta te is itt vagy bár nem hiszem, hogy sejti egyáltalán, hogy tudunk róla, pedig így van. Annyi mindent tesz értünk és nem vár cserébe semmit most mégis megkapott téged – Hyunjin döbbenten nézett a kisfiúra. Fogalma sem volt róla hogyan kellene erre reagálnia.

Szólásra nyitotta a száját, viszont még mielőtt egy hang is kijöhetett volna rajta ismét megjelent az emlegetett fiú. Szelíd mosollyal fogta egy nő kezét, hogy a forgatagban véletlenül se veszítse el. A herceg először nem vette észre a hölgyet, tekintetét megragadta a kisebb és fogva is tartotta. Egy világ omlott össze benne, mégis erősnek mutatta magát; bár erős is volt, mindenkinél erősebb. Aztán Hyunjin tekintete nehezen elszakadt szerelméről és megállapodott a társán. A levegő benne rekedt, érezte ahogy a vér kiszalad az arcából és szinte biztos, ha nem tartotta volna a kezében Hoseokot össze is csuklik alatta a lába. Túlságosan is ismerős fekete hajzuhatag, vékony ajkak kecses vonala, halvány ráncok, amit csak az vehetett észre, aki túl közel került hozzá. A fiú levegő után kapott, viszont hangját csak jóval később sikerült megtalálnia.

- Anya?