Természetfeletti szerelem

Owen Salvatore

Az elmúlt egy hét esemény mentesen zajlott. Nem történt semmi szokatlan, szóval nem tudom mit aggodalmaskodik folyton Lea. Szombat reggel hajnalban felkelltem, hogy kimenjek futni egyet. Hajamat lófarokba kötöttem, felvettem egy toppot meg egy rövidnadrágot és leszaladtam a lépcsőn. Halkan nyitottam ki a bejárati ajtót és szembe találtam magam vele.
- Szia - köszönt mosolyogva.
- Szia - köszöntem vissza és gondolkodás nélkül a nyakába ugrottam.
- Nem számítottam ilyen lelkes fogadtatásra - veregette meg a hátam.
- Miért mire számítottál? Tudtam, hogy jössz - vigyorogtam.
- Igazság szerint ezzel elijeszteni akartalak - ráncolta a homlokát.
- Tudom, de azt akartam, hogy megtalálj - pirultam el.
- Miért?
- Azért, hogy megcsókolj - néztem a szemébe majd az ajkára tapasztottam az ajkam.
Soha nem csináltam még ilyet, de erre azóta készülök mióta vele álmodtam. Karomat a nyaka köré fontam, nyelvemet a szájába csúsztattam. Nem állt ellen, karjával szorosan magához ölelt, ajka mohón tapadt az enyémre. Úgy éreztem menten lángra lobbanok, pulzusom az egekben szárnyalt.
- Ruby - hasított a csendbe nagyi éles hangja.
Szégyenkezve bontakoztam ki a férfi karjaiból.
- Ugyan Ruby nincs mit szégyelni - kacsintott rám.
- Tartsd magad távol az unokámtól Owen Salvatore - dörrent rá mama.
- Fél, hogy megrontom? - nevetett.
- Mit keresel itt?
- Jöttem azért ami az enyém. Kérem vissza az otthonom - keményedett meg Owen arca.
Döbbenten hátráltam meg.
- Otthonod?
- Igen Ruby az otthonom.
- Mióta az eszemet tudom itt lakok, soha nem láttalak téged.
- Nem csodálom - mosolygott gúnyosan. - Már akkor tudtam, hogy különleges mikor behatoltam az álmába. Komolyan megfosztottad a látástól?
- Nem fosztottam meg, csupán elrejtettem. Sokkal nyugodtabb élete volt így neki - válaszolta nagyi.
- Hahó én is itt vagyok - emeltem meg a hangom.
- Kérlek Ruby menj fel a szobádba. Beszédem van a fiatal emberrel - kérte nagyi.
- Nem, rólam beszéltetek. Tudni akarom mi folyik itt. Ehez van köze? A medálhoz?
- Ha pontosak akarunk lenni hozzád van köze - jegyezte meg Owen szórakozottan.
- Miért? Mi vagyok én? - néztem rá.
- Nem tudom - válaszolta.
- Nagyi - fordultam mama felé.
- Légyszíves menj fel a szobádba - ismételte meg az előbbi kérését.
- Nem, sajnálom, de nem. Tudnom kell az igazat. Én, miattam van itt ő. Én vezettem ide, mert a medált tapogattam - hadartam.
- Azt is mondd el miért akartad annyira, hogy rád találjak - csipkelődött Owen.
Elvörösödtem.
- Persze, hogy akartam. Tudni akartam, hogy ki vagy - pördültem felé.
- Az igazat mondd.
- Előbb te. Ki vagy te és mit akarsz tőlem?
- Owen Salvatore vagyok, Damon Salvatore az apám volt - mutatkozott be.
- Nem akarlak elkeseríteni, de Damon nem létezik.
- Ne csináld már. Öreglány, komolyan semmit sem tud a világunkról? - nézett döbbenten nagyira.
- Ne nevezz öreglánynak - mordult rá nagyi.
- Milyen világ? - néztem Owenre. - Vámpírnaplók, Végzet ereklyéi? - kérdeztem kissé reménykedve.
Akartam, hogy létezzenek vámpírok, farkasok és árnyvadászok. A mostani életem olyan egyhangú és unalmas. Kell valami izgalom.
- Mégis csak tudsz valamit - mosolygott rám.
- Imádom a fantasy könyveket - vigyorogtam.
- Mondok valami csúcs szupert, azok a könyvek a valóságot írják le, csak az emberekkel elhitetik, hogy az egész csak kitaláció.
- Akkor te Damon fia vagy? Ian fia?
- Az én apám sokkal menőbb mint a színész - vigyorodott el.
- Nem ez nem igaz - ellenkeztem.
- Én tudom jobban vagy te? - vágott vissza.
- Ő most hol van?
- Meghalt.
- Részvétem.
- Nem gáz, régen volt.
- Khm ha nem zavarok.
- Öreglány éppen beszélgetek Rubyval - szólt rá Owen.
- Ruby a szobádba most.
- Nagyi Owen rendes.
- Na látja - vigyorgott Owen. - Csajszika nem akarnál behívni? Nem szeretek a küszöbön ácsorogni és mivel laknak itt emberek nem sétálhatok be csak úgy ami felettébb bosszantó - ráncolta a homlokát.
Elnevettem magam. A stílusa tiszta Damon.
- Örülök, hogy örökölted apád stílusát - kuncogtam.
- Mást is örököltem - durozsolta.
Elvörösödtem.
- Ebből elég. Ruby indíts a szobádba nem mondom még egyszer - villant mama szeme dühösen.
- Oké - motyogtam és sietve a szobám felé indultam.

●◎○

- Caleb - dörömböltem be a szobája ajtaján majd be is nyitottam.
- Alszom - hallatszott a kómás felelet.
- Itt van Owen Salvatore - újságoltam.
- Micsoda? - ült fel egyenes háttal.
- Úgy tudtam, hogy titkolsz valamit. Innen drága Caleb addig el nem mész amíg el nem mondod mi folyik itt és nagyi miért utálja ennyire Owent - dőltem az ajtónak határozottan.
- Ez nem játék Ruby - mordult rám.
- Áruld el, hogy mi vagyok én - kértem.
- Nem tudjuk, senki nem tudja. Csak annyit tudunk, hogy az a medál a te tulajdonod és csak te tudod használni.
- Szóval akkor nem tudjuk mi vagyok. Nem vagyok vámpír, árnyvadász - kezdtem el sorolni.
- Félig boszorkány vagy a nagyi után ennyi biztos. De nem teljesen vagy az, van az a másik éned amit senki sem ismer. Talán apád után, de Isten tudja, hogy apád micsoda.
- Te mi vagy?
- Boszorkánymester valamint vámpírvadász.
- A szüleid?
- Anya boszorkány, apa ember.
- Anya?
- Édesanyád ember. Varázstalan. Csak anyumnak adatott meg a képesség, hogy boszorkány legyen.
- De tudja, hogy ti mik vagytok nem? Hogy én mi vagyok?
- Egyedül csak ő tudja mi vagy, de kitörölték az emlékeit - komorodott el Caleb.
Zakatolt a szívem, gondolataim ide oda cikáztak aztán eszembe jutott még valami.
- Na és Lea?
- Ő sem ember, de azt neki kell elmondania, hogy micsoda - válaszolta.
- Neked miért nem rejtették el a látásod vagy mit?
- Mert én nem jelentek fenyegetést a világra - húzta el a száját.
- Mert én igen? - lábadt könnybe a szemem. - Én rossz vagyok?
- Nem, nem vagy az - suttogta hozzám lépve és gyengéden magához ölelt.
- Mégis azt mondtad - suttogtam.
- Ruby te döntöd el, hogy kinek az oldalán harcolsz. A jó vagy a rossz - simogatta meg a hátam.
- Azt se tudom ki melyik oldalt van - motyogtam.
- Mi a családod vagyunk a jó oldalon, mindenki más a rossz oldal - nézett a szemembe.
- Azt akarod mondani, hogy az éjszaka gyermekei és az árnyvadászok rosszak? Mert nekem nem úgy tűnik - húzódtam el tőle.
- Ezt nehéz elmagyarázni - sóhajtott fel Caleb.
- Hát pedig valakinek muszáj lesz - toppantottam a lábammal.