Természetfeletti szerelem

London

- Hogy? - nyögtem ki.
- Nem maradhatsz itt - pattant fel és a karomat megragadva kihúzott a szobából.
- Magnus könyörgöm magyarázd meg.
- Most nincs idő rá. Apád mindent elmond majd neked.
Magnus visszavitt a könyvtárba.
- Mi a baj? - kérdezte Alec.
- A lány nincs itt biztonságban. Vadásznak rá. Barbie te is velünk jössz - hadarta Magnus.
- Lea vagyok - pattant fel.
- Részletkérdés - legyintett.
- Magnus - ragadta meg Alec Magnus karját.
Noha zaklatott voltam azonnal eltávolodtam tőlük, hogy el tudjanak búcsúzni egymástól.
- Ruby mi történik?
- Nem tudom, semmit se tudok - ingattam a fejem. - Magnus azt mondta el kell tűnnöm mert óriási veszélyben vagyok, most apához megyünk azt hiszem.
- Értékes lehetsz te lány - lépett hozzám Jace. - Ezt tedd el, remélem tudod használni - nyomott a kezembe egy bicskát.
- Köszi, de nem hiszem, hogy...
- Sosem tudhatod - szakított félbe.
- Csajszikák indulunk - szólt ránk Magnus.
Időnk se volt elköszönni. Magnus mindkettőnknek megfogta a kezét aztán beléptünk a portálba és elnyelt minket az örvény. Mikor a lábam alatt újra szilárd talajt éreztem majdnem kidobtam a taccsot. Ha jól hallottam Lea ki is dobta.
- Hol vagyunk? - kérdeztem.
- Londonban - válaszolta Magnus nyugodt hangon.
- Elmondod, hogy mi van? Ki vadászik rám?
Magnus összepréselte a száját, már épp válaszolt volna amikor kinyílt egy ajtó és kilépett rajta egy férfi.
- Kik vagytok? - kérdezte tőlünk.
- Magnus Bane, Brooklyn fő boszorkánymestere. Gondolom emlékszel a lányodra Ruby Folchartra - tolt előre Magnus.
Sápadtan meredtem a férfira vagyis az apámra. Olyan kedves és szelíd arca volt. Olyannak tűnt aki szerető és gondoskodó apa. Remegtem mint kocsonya.
- Elmegyünk ha nem akarsz látni - szólaltam meg bátortalanul.
- Ne, ne butáskodj - ellenkezett. - Mary is itt van?
- Nem anyu...anyu bement egy könyvbe miattam - csuklott el a hangom.
- Ohh...gyertek, gyertek be - invitált minket aggódva.
Hátranéztem, hogy beszéljek Magnussal, de már nem volt itt. Leaval mindketten bementünk a házba. A férfi vagyis apu keze gyengéden érintette meg a könyököm. Késztetést éreztem, hogy hozzá bújjak. A bensőmben éreztem, hogy ő az én apukám. Csak a karjaiba akartam simulni és elfelejteni minden gondomat.
- Kértek teát, kávét esetleg?
- Nem köszönjük - hárítottam el.
- Hidd el jól fog esni - mosolygott rám majd odasétált a tűzhelyhez.
Leaval egymás mellé ültünk. Miután elkészült a tea Mortimer mindhármunknak töltött majd leült velünk szembe.
- Mondd el kérlek mi történt - kérte.
Aznap már másodjára meséltem el a történteket. Ezúttal minden kiszakadt belőlem. Talán az váltotta ki belőlem az őszinteségi rohamot, hogy aki velem szemben ült az az apám volt. Noha elhagyott engem, de az apám volt és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva azonnal megbíztam benne. Lea némán támogatott, kezével a hátamat simogatta ami megakadályozott abban, hogy hisztérikus zokogásban törjek ki.
- Ruby vedd le a medált, de ügyelj rá, hogy ne nyúlj magához a medálhoz - kérte komoran.
- Tőled van ez - suttogtam és már nyúltam is volna hozzá, de Mortimer megállított.
- Nem, nem tőlem van, de tudom mi ez. Lea. Ugye így hívnak? Kérlek vedd le róla - nézett Leara.
- A nagyi azt mondta, hogy ez örökség, a te részedről - csuklott el a hangom.
- Nem, nem az. Sajnálom, ha tudtam volna, hogy milyen alakok közt hagylak, én elhoztalak volna. Ehelyett hagytam, hogy olyanok közt nevelkedj akik mind a halálodat akarták - szorult ökölbe a keze.
- Anyu anyu is?
- Nem Ruby. Édesanyád nagyszerű nő, imád téged - suttogta.
- Mor...apu mi van a medállal? Tényleg veszélyes? Nagy hatalommal bír?
- Mese az egész. Az a medál egy nyomkövető. Aktiváltad amikor hozzá értél. Ez a vadászoknak olyan mint a cápának a vér. Amint megszimatolja nem nyugszik míg el nem kapja - nézett a szemembe.
- Ne - ziháltam levegő után kapkodva. - Nem az nem lehet!!