Természetfeletti szerelem

Új család

- Micsoda? - meredtem bambán Damonre.
- Az öreg meghalt a pereputy meg lelép - rövidítette le.
- Nem az nem lehet - álltam fel.
- Elég hajthatatlanok. Bár én örülök neki, hogy lelépnek, de gondolom neked ez gáz - jött utánam.
- Hol van Owen?
- Itt vagyok - hallatszott a felelet.
Owen a lépcső tetején állt a korlátnak támaszkodva és a pakolászást figyelte.
- Miért nem állítod meg őket? - kérdeztem felszaladva a lépcsőn.
- Örülök, hogy elmennek Ruby - nevette el magát.
- Miért is reméltem mást? - kérdeztem szinte saját magamtól.
Bementem Margaret szobájába.
- Nem kell elmennetek. Margaret kérlek - léptem közelebb.
- Ne is mondj többet! Tudtam, hogy te csak balszerencsét hozhatsz! Ide vezetted azt a vámpírt és azóta minden egyre rosszabb. Miattad halt meg anya. Megmondtam nekik, hogy már akkor végezni kellett volna veled mikor megszülettél, de nem ők hajthatatlanok voltak. Anyád meg az az átkozott Mo - dühöngött.
- Mo? Te ismerted apát?
- Mit számít az, hogy ismertem-e? Elhagyott téged, nem kellettél neki - sziszegte.
- Tudod ki az apám és eddig soha nem mondtad el? Anya úgy tudja apa meghalt. Miért nem mondtad el neki az igazat? - emeltem meg a hangom.
- Az anyád maga akarta elfelejteni a történteket és ez egyszer támogattam őt. Akkora végre megjött az esze és elment ahoz a boszorkánymesterhez.
- Milyen boszorkánymester? Hogy hívták? - faggattam.
- Téged csak ez tud érdekelni mi? Hogy megtaláld azt a nyomorék apádat mi? Egy átok vagy az egész család számára, a te lelkeden szárad anya halála - vágta az arcomba és felém hajította az éjjeli szekrényen lévő vázát.
Owen egy szempillantás alatt előttem termett röptében elkapta a vázát majd a falnak szorította Margaretet.
- Ha mégegyszer így mersz beszélni Rubyval esküszöm, hogy miszlikre aprítalak és a cápák közé doblak. Megértetted? Most azonnal fogod a cókmókod és örökre eltűnsz innen - sziszegte Owen vagyis inkább vicsorogta.
Szája hátrahúzódott, éles metszőfogai tűhegyesek voltak, szeme alatt fekete vonalak húzódtak, a nyakán kidagadt egy ér. Természetfelettien gyönyörű volt.
- Engedd el most - dörrent rá Caleb.
Éreztem, hogy valamit a hátamnak szegeznek mire kővé dermedtem.
- Mit művelsz? - kérdeztem elhaló hangon.
Caleb magához rántott, keze a torkom köré fonódott.
- Azonnal engedd el anyát különben megölöm Rubyt - fenyegetőzött.
Owen megfordult ám a szorítása nem engedett.
- Ha egy haja szála meggörbül esküszöm, hogy - kezdte Owen ám nem fejezte be.
Ajka lassan mosolyra húzódott amit nem tudtam hova tenni. Mi a fenét talál viccesnek? Ám ekkor megértettem. Caleb hirtelen elengedett engem mire a földre estem. Mikor felnéztem láttam, hogy Damon éppen kitöri Caleb nyakát majd lazán átlép a test felett.
- Neeem - üvöltötte Margaret. - Szörnyetegek - visította.
- Ez történik azzal aki a családomat fenyegeti. Mert tudja ezt jelenti az a szó, hogy család. Kiállunk egymás mellett, megvédjük a másikat. Ma találkoztam életemben először ezzel a lánnyal mégis azonnal megkedveltem és családtagként tekintek rá. Ruby meg sem érdemli magukat. Tudja miért nem? Mert Ruby sokkal jobb maguknál - morogta Damon.
Rémülten kuporogtam a földön és a történéseket figyeltem.
- Elintézed? - lökte oda Owen Damonnek Margaretet.
- Ezer örömmel - vigyorgott.
- A pokolra fogtok jutni mindannyian - szórt villámokat Margaret szeme.
- Fogd be ribanc és indíts - taszította meg Damon.
Owen odasétált hozzám és legugolt elém.
- Ruby, drágám minden oké? - simította az arcomra a kezét.
A tenyerébe simultam és lehunytam a szemem.
- Nem, nem tudom - suttogtam. - A családom, a vérem ellenem fordult - néztem rá könnyes szemekkel.
- Most már mi vagyunk az új családod - nézett a szemembe.
Átkaroltam a nyakát és a homlokának támasztottam a homlokom.
- Köszönöm, hogy megvédtél - suttogtam. - Köszönöm, hogy vagy nekem, köszönöm, hogy...
- Ne Ruby, nem kell semmit se köszönnöd - ellenkezett majd két keze közé fogta az arcom és megcsókolt.
Belefeledkeztem a csókjába és csak a pillanatnak éltem. A rideg valósággal így is úgy is szembe kell nézem, csak halogatom egy kicsit.