Természetfeletti szerelem

Varázsnyelv

- Varázsnyelv - válaszolta Owen.
- Mi az, hogy varázsnyelv?
- Olyan emberek akik ki tudják olvasni a karaktereket a könyvekből. Vannak akik titkolják a képességüket, de vannak olyanok is akik nem tudnak róla, hogy van olyan nekik - magyarázta.
- És emiatt vagyok veszélyes? Mert ki tudom olvasni a karaktereket?
- Hát nem érted Ruby? Nem csak akármilyen karaktereket. Kényszeríthetnek, hogy kiolvass démonokat magát Lucifert.
- Ennek az egésznek semmi értelme. Minek olvassak ki olyanokat akik alapból léteznek? - pattantam fel.
- Hogy sereget toborozzanak. Egyszerűbb kiolvasni valakit mint teremteni. Ki tudnád olvasni az összes vámpír karaktert aki csak van a világon.
- Például engem - integetett Damon.
- Nem fogok kiolvasni senkit és semmit.
- Kényszeríthetnek Ruby.
- Nem, nem akarom hallani. Hagyjatok békén - tapasztottam a fülemre a kezem és kiszaladtam a nappaliból.
Túl sok volt nekem ez egyszerre. Muszáj volt elmenekülnöm és nem agyalni. Nem akartam én ezt, soha nem akartam ennyire különleges lenni. Nem akartam egy olyan fajt képviselni ami szinte kihalt. Nem lehettem volna árnyvadász vagy vámpír?? Azokról legalább tudom, hogy mik. Na de ez?? Varázsnyelv?? Mégis kinek kellek? Ki akar engem annyira? Mi a francra jó ez a medál? Ki az apám?? Él egyáltalán?? Miben hazudtak még nekem? Kiben bízhatok meg? Megannyi kérdés amire nem kaphattam választ és ez teljesen kikészített.
- Ruby - kapta el a kezem Owen.
- A te hibád az egész. Minek kellett ide jönnöd? Miért kellett megismernelek? - sírtam el magam a mellkasához bújva. - Erős akarok lenni, olyan akarok lenni aki neked való, de nem vagyok az. Túl sok ez nekem és félek Owen. Nagyon félek.
- A fenébe - suttogta majd felnyalábolt és elindult velem.
A szobájába vitt be lefektetett az ágyra majd mellém bújt és átölelt.
- Mit teszel velem Ruby Folchart? - kérdezte alig hallhatón.

Hosszú időbe telt mire összeszedtem magam. A könnyeim elapadtak és csak feküdtem Owen karjaiba. Olyan jó érzés volt ilyen közel lenni hozzá.
- Mire gondolsz? - kérdezte csendesen miközben az ujjával apró köröket rajzolt az oldalamra.
- Arra, hogy jó érzés ilyen közel lenni hozzád - suttogtam. - Bárcsak örökre így maradhatnák és bárcsak ne történne semmi rossz.
- Néha én is ezt kívánom - suttogta és a homlokomnak nyomta az ajkát.
- Mondd, hogy nem taszítasz el többet, mondd, hogy minden rendben lesz - kértem.
- Nem lenne szabad veled lennem Ruby - húzódott el kissé.
- Miért nem? - nyitottam ki a szemem.
Szóra nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán becsukta. Láttam rajta, hogy küszköd majd elkeseredetten lehunyja a szemét és hozzám hajolva megcsókol.
- Semmi, nem érdekes - súgta a számba.
Tökéletesen megelégedtem ezzel a válasszal. Owen az arcomat simogatta miközben felém mászott és elkezdte a nyakamat csókolni. Hátra hajtottam a fejem, hogy még jobban hozzá férjen a nyakamhoz és egy elégedett sóhaj szakadt ki belőlem. Owen ajka visszatért az ajkamra, nyelvét átcsúsztatta a számba miközbe megszabadított a felsőmtől és vele egy időben a melltartómtól is. Zakatolt a szívem miközbe lehunyt szemmel vártam a következő lépését. Soha senki nem látott eddig meztelenül, Owen volt az első és ezt ő is tudta. Ujjai lágyan simítottak végig a mellemen mire a lélegzetem elakadt. Aztán az ajka követte az ujjainak a vonalát. Zihálva markoltam meg a pokrócot, lábaimat összeszorítottam, hogy tompítsam a lüktetést ami a lábam közt keletkezett. Owen puszikkal hintette tele a hasamat aztán elkezdte lehúzni a nadrágom. Képtelen voltam a gondolkodásra, ösztönösen cselekedtem, homorítottam, Owenhez préseltem magam miközben egyetlen egy szó járt a fejemben. Még! Owen az arcomra simította a kezét mire kinyitottam a szemem és ránéztem.
- Miért hagytad abba?
- Van időnk nem? Semmit sem kell elsietni - mosolyodott el halványan.
- Nem teheted ezt velem - ráztam meg a fejem.
- Izgalomba hoztalak? - vigyorodott el.
- Nem - tagadtam.
- Látszik rajtad - mosolygott.
- Szemét vagy - közöltem vele és elkezdtem felöltözni.
- Ruby ez nem a megfelelő alkalom te is tudod. Össze vagy zavarodva azt se tudod mit teszel, ráadásul ma ébredtél fel.
- Téged mióta érdekel, hogy mi van velem?
- Attól, hogy halott vagyok és nem ver a szívem még igenis vannak érzéseim.
- Tudom csak néha van olyan érzésem, hogy téged nem is igazán érdekel, hogy mi van velem. Korábban a fejemhez is vágtad és már nem tudom mi van.
- Hova lett az a lány aki húzta az agyam és feltételeket szabott?
- Nem tudom, elment - motyogtam. - Én nem voltam az a lány, csak azt akartam, hogy az enyém legyél. Csak az enyém, de tudom, hogy úgysem leszel az - vontam meg a vállam.
- Még bármi megeshet - nyúlt el az ágyon és a kezét a feje alá tette. - Nem jössz ide? - nyújtotta felém a másik kezét hívogatóan.
A mellkasára hajtottam a fejem és hozzá simultam.
- Nem tudom, hogy bírnám túlélni ezt az egészet nélküled - suttogtam.
- Biztos sikerülne - válaszolta a hajammal játszadozva.
- Nem hiszem. Most komolyan csak te tudod, hogy mi vagyok. Varázsnyelv - motyogtam.
- Nem tudod mi lett anyuddal? Ha újra tudna emlékezni akkor azt is tudná ki az apád. Lehet nem is halott - jutott hirtelen eszébe.
- Pár hete azt mondtam volna, hogy nem tudom, most viszont mivel itt van maga Damon Salvatore így azt mondom, hogy biztos Magnus Bane volt az - vontam meg a vállam.
Owen megfeszült alattam, ujjai abba hagyták a játszadozást.
- Nem mondasz hülyeséget hallod-e - szólalt meg.
- Hogy? Komolyan? Magnus Bane? - néztem Owenre döbbenten.
- Beszéljünk nagyanyáddal, van egy olyan érzésem, hogy jó pár dolgot eltitkol előlünk az öreglány - nézett a szemembe.