A Sziget - Befejezett -

6. Rész - A végtelen óceán

   Hirtelen ültem fel és köhögtem ki a tüdőmből a vizet, amit lenyeltem. A szemeim is nyitva voltak már, de még nem tisztult ki a látásom, meg amúgy is nagyon sok volt a fény, ami elvakított. Egyszerre több kezet is megéreztem, amik engem fogtak, van amelyik a hátamat veregette. Szét hasadt a fejem, és hány ingerem volt, majd lassan amint sikerült rendszereznem a levegőmet, és már a fény sem zavart annyira, felemeltem a fejemet, és a körülöttem ülőkre vezettem a tekintetemet. Voltak közöttük ismeretlenek, meg olyanok is, akiket látásból ismertem, és olyan is, akivel ahogy találkozott a tekintetünk, egyből közelebb csúszott hozzám, és szorosan ölelt magához.

   - Azt hittem, hogy már sosem kelsz fel! - motyogta a nyakamba Francesco, miközben szorosabban húzott magához, de erre felszisszent, mire kikerekedtek a szemeim, és egyből eltoltam magamtól, hogy szemügyre vegyem őt. Mégis mi történt velünk?! A kezét a mellkasára helyezte, és oda szorította azt.

   - Mi történt veled? - kérdezem ijedten, miközben lassan a többiekre vezetem a tekintetemet. - Mégis mi történt velünk? - teszem fel a kérdést, amire nagyon szerettem volna választ kapni. Ugyan is ahogy végig néztem a többieken, mindenkink volt valamilyen seb, amit nem tudtam hova tenni. - Mi történt veletek? - kérdezem végig vezetve rajtuk a tekintetemet, mire néhányan lehajtják a fejüket, van, akik meg inkább más felé néznek, mint hogy rám nézzenek. Majd lassan elnéztem róluk, és körbe néztem, hogy mégis hol vagyunk. Körülöttünk semmi más nem volt látható, csak néhány mentőcsónak, amik összevoltak kötve, hogy ne sodródjunk el egymástól, és a végtelen víz, ami körül vett minket. Mégis mi a szar történt?

   - Nem emlékszel, hogy mi történt? - kérdezte Amanda, akit eddig észre sem vettem, hogy ő is itt van. Kérdésére csak megráztam a fejemet.

   - Addig van meg, hogy elkezdtünk táncolni, utána valami miatt nagy robaj keletkezett, de arra már nem emlékszem, hogy miért. - mondom, de ekkor belenyilall a fájdalom a fejembe, mire oda kapom a kezemet, amit aztán elhúzok onnan, ekkor pillantom meg a kezemet a vért. - Na jó! Valaki elmondaná, hogy mi történt? - néztem egy kissé idegesen körbe az embereken, akik feltűnően kerülték a tekintetemet.

   - Történt egy baleset a hajón... - kezdte Amanda.

   - Mi... mégis... milyen baleset? - kérdezem ijedten.

   - Több robbanás is volt a hajón, ami miatt elsüllyedt... és... akiket látsz, csak azok élték túl! - folytatja halkan Francesco miközben a többi csónakra néz, amik a közelünkben voltak. - Te meg azért nem emlékszel valószínűleg, mert beverted a fejedet, és lehet egy kis agyrázkódásod is lett! - mondja, mire biccentek egyet válaszként, miközben elhúzom a számat.

   - Legalább ennyien túléltük! - motyogom halkan. Ekkor viszont felkapom a fejemet, és visszanézek az osztálytársamra. - Meddig voltam kiütve? - kérdezem halkan, mire elhúzza a száját.

   - Mivel eléggé erősen beverted a fejedet, és sok vizet nyeltél... - itt nyelt egyet, majd folytatta. - Két napig!

   - Ho-hogy micsoda? - kérdezem kikerekedett szemekkel. - Jézusom! - temetem a fejemet a kezeimbe. - Annyira sajnálom, hogy még velem is foglalkoznotok kellett ilyen helyzetben! - nézek rá és Amandára szomorúan, majd a többiekre.

   - Nem a te hibád, úgyhogy ne kérj bocsánat! - szállt be a beszélgetésbe is egy barna göndör hajú és barna szemű srác. Velem egy idős lehetett, látásból tudom ki, de a nevét nem tudnám megmondani. - Egyébként Nicholas vagyok! - mondta, majd halványan elmosolyodott. Ekkor vettem csak észre a hangjában az akcentust. Elsőre annyira nem is tűnt fel, mondjuk lehet azért, mert én is akcentussal beszélek, de mindegy.