A Sziget - Befejezett -

12. Rész - Egy kis remény...

   Yasmine Adams szemszöge

   Arra keltem fel, hogy ráz a hideg, és borzasztóan fúj a szél. A szemeimet lassan nyitottam ki, aztán hirtelen kipattantak, amint megláttam a sötét eget, a szakadó esőt, és hogy a szél oly annyira fúj, hogy kész csoda, hogy a fákat nem csavarja ki. Nem csak én voltam ébren, többen kisebb csoportokba verődtek és úgy próbálták egymást melegíteni.

   - Fel ébredtél? - szólal meg hirtelen egy hang mellettem, ami a szívbajt hozza rám, emiatt össze is rezzenek. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! - szólal meg, miközben halványan, de szomorúan elmosolyodik. Én is halványan elmosolyodom, majd ülőhelyzetbe tornázom magam, közelebb csúszok a fiúhoz, és lassan átölelem, mire sóhajt egy nagyot. - Köszönöm! - mondja halkan, miközben visszaölel, és szorosabban húz magához, majd a fejét a nyakamba temeti, és úgy vesz egy mély lélegzetet. - Maradjunk így egy kicsit jó? - kérdezi, mire csak hümmögők egyet válaszként.

   - Addig maradunk így ameddig szeretnéd! - válaszolom neki halkan, majd egy nagyobb fuvallat miatt - ami bemerészkedik a barlangba - kiráz a hideg, libabőrös leszek, és ezért jobban Brianhaz bújok, hátha ő felmelegít valamennyire. A pokróc, - amivel eddig takarództam - megfogja, rámteríti, majd úgy húz még közelebb magához, míg a hátamat a kezeivel simogassa, hogy ezzel is megpróbáljon felmelegíteni. Ha a mai nap folyamán nem fogok megfázni, akkor soha...

   - Ann? - hallok meg egy halk hangot, ami Rebeccahoz tartozik, feléjük kapom a fejem. - Ann? - szólal meg újra egy fokkal hangosabban, miközben az egyik kezével megrázza az említett lányt, aki erre csak félig kinyitja a szemeit, és az aggódó lányra emeli a tekintetét. - Hogy érzed maga? - kérdezi tőle, mire Ann csak gyengén elmosolyodik.

   - Jól vagyok, csak nagyon hideg van, és fázom! - válaszolja végül a kérdezett. Végül az osztálytársai Mark, Nicholas, és Rebecca odaültek köré, hogy így biztosítsanak neki egy kis meleget. Én meg jobban Brianhez bújtam, mert én is nagyon fáztam, és tudtam, hogy ő is, hisz libabőrös volt a nyaka, és ő is reszketett.

   Arra keltem fel, hogy a hajamat simogassák, mire lassan kinyitottam a szemeimet, és az illetőre emeltem a tekintetem.

   - El ment a vihar! - szólal meg halkan Brian, amikor észreveszi, hogy kinyitottam a szemeimet.

   - Mhm... - hümmögök egyet válaszkánt, miszerint megértettem azt amit mondott. - Jól van mindenki? - kérdezem végül.

   - Egyelőre még senki sincs ébren! - válaszolja, mire megint csak hümmögök egyet válaszként.

   - Akkor te miért vagy már ébren? - kérdezek rá, hogy miért nem alszik ő is, mint a többiek.

   - Nem tudok aludni, folyton Aaronon tudok csak gondolkozni! - válaszolja halkan, miközben jobban magához ölel, és a fejét a nyakam hajlatába teszi, és úgy vesz egy nagy levegőt, amit aztán kifúj, ez által libabőrök keletkeznek azon a helyen, ahova a levegőjét fújta, mire kissé felkuncog.

   - Sajnálom, ami vele történt! - szólalok meg végül, mire az eddiginél is szorosabban húz magához.

   - Nem a te hibád! - mondja, majd lassan el tol magától, és a szemeimbe néz.

   - Tudom, de akkor is sajnálom! - mondom neki, mire megejt egy halvány mosolyt az arcán, amit én is viszonzok.

   - Köszönöm, hogy itt vagy mellettem! - mondja, miközben mélyen a szemeimbe néz.

   - Ez természetes! Ilyet nem kell köszönni! - mosolygok rá.

----------