A Sziget - Befejezett -

8. Rész - Élet a szigeten

   Yasmine Adams szemszöge

   Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, azt hittem meghaltam, amikor újra érezni kezdtem a fájdalmat, amiből egyből tudtam, hogy még élek, nem haltam meg. Mikor kinyitottam a szemem, egy kezet éreztem meg a karomon, ami segített felülni, majd mikor elkiáltotta magát, akkor ismertem fel a hangjáról. Brian. Mikor rendesen kinyitottam a szemeimet, akkor hirtelen egy test csapódott nekem és ölelt magához szorosan, mire felszisszenek, ezért enyhít egy kicsit a szorításán.

   - Istenem, annyira örülök, hogy felébredtél! - suttogta... Nicholas... - Annyira köszönöm, hogy nem haltál meg! Annyira sajnálom! - folytatja mondandóját, majd ekkor fogom fel, hogy miért is kér bocsánatot, és hogy mit sajnál. - Annyira nagyon sajnálom! - könnyek gyűltek a szemembe, most fogtam fel csak igazán... élek... életben vagyok... lassan én is visszaöleltem, a kezeimet a hátára tettem, és úgy bújtam hozzá, majd kezdtem el sírni, ami most egyáltalán nem érdekelt, hogy mások előtt sírok. Istenem... életben vagyok... és nem egyedül éltem túl... Nicholassal egy ideig még öleltük egymást, majd mikor alább hagyott a sírásom akkor lassan eltoltam magamtól, hogy a szemeibe nézzek, ami neki is könnyes volt, amin igazából nem lepődtem meg. Viszont ahogy teljesen elengedtük egymást, egy másik test csapódott nekem, aki Brianhez tartozott, egy mosoly kúszott az arcomra, majd visszaöleltem, miközben Nicholasra néztem és tátogni kezdtem.

   - Nincs semmi baj! - nem hibáztattam semmiért, ami történt, nem az ő hibája volt, nem tehetett semmiről, ami bekövetkezett, amin túl kellett esnem... esnünk...

   - Köszönöm! - suttogta vissza, mire egy mosoly kúszott az arcomra, majd behunytam a szemeimet, és jobban belesimultam Brian ölelésébe, amit ő egyáltalán nem ellenzett.

   - Örülök, hogy felébredtél! - suttogta, mire a mosoly az arcomon még nagyobb lett, mint az előbb volt. Istenem de megkedveltem ezt a srácot néhány nap alatt!
   Egy ideig még öleltük egymást, majd szép lassan eltávolodott tőlem, de csak annyira, hogy a szemeimbe tudjon nézni, majd a homlokát nekidöntötte az én homlokomnak, és úgy fogta két keze közé az arcomat, majd kezdte el simogatni a puha kezeivel, mire én behunytam a szemeimet a jó érzésre. - Gyere! - szólalt meg egy idő után, mire kinyitottam a szemeimet. - Leápoltuk a sebeidet, de ki kéne cserélni a kötést. Még pont maradt annyi, hogy az neked elég legyen! - mondta, mire bólintottam, majd a segítségével talpra álltam.

   - Köszönöm! - szólalok meg halkan egy idő után, miközben az egyik fából épített, levelekkel leterített tákolmány felé vesszük az irányt.

   - Mégis mit köszönsz? - kérdezi egy halvány mosollyal az arcán.

   - Hogy ott voltál mellettem! - válaszolom én is egy halvány mosollyal az arcomon, azok ellenére is, hogy fájdalmaim voltak.

   - Ez csak természetes! - rántja meg a vállát, miközben segít leülni a fatörzsre, és az elsősegélydobozból, amiben már tényleg alig volt valami elő vesz egy krémet és kötszereket. Miután a kezébe vette őket, a hátam mögé lépett, és felhúzta a felsőmet. - Megfognád légyszíves? - tartja még mindig a ruhaneműt, mire teljesítem kérését, és megfogom a felsőmet, ami már csak cafatokból állt.

   - Esetleg mentettetek meg néhány ruhaneműt? - kérdezem végül, mert el akartam kerülni a kínos csendet.

   - Persze, hál' égnek elég sokat sikerült. - válaszolja, miközben érzem, hogy a hátamat kezdi el bekenni, mire felszisszenek. - Ne haragudj! - kér egyből bocsánatot, mire csak megrázom a fejem, hogy semmi baj, nem az ő hibája.

   - Akkor majd esetleg kaphatnék egy másik felsőt ez a szakadt helyett? - kérdezem, mire hümmög egyet válaszként. - Köszönöm! - hálálom meg kedvességét.