A Sziget - Befejezett -

7. Rész - A lakatlan Sziget

   A vihar csak egyre jobban tombolt felettünk, és nem úgy tűnt mintha bármikor is csillapodni akarna, hanem mintha egyre erősebb lenne. A hullámok egyre nagyobbak lettek, a csónakok ez miatt jobban mozogtak, és már alig bírtunk úgy maradni, hogy nehogy felboruljunk. A hatalmas vihar tombolását egy éles sikítás és több kiabálás szakította félbe. Felborult egy csónak, és mindenki a haragos óceánba esett. Egyre jobban kezdtem félni, hogy a mi csónakunk is fel fog borulni, mivel egyre jobban mozgott, nagyon instabil volt.

   - Úr isten, nézzétek! - kiált fel a mellettem ülő Kira, mire mind abba az irányba nézünk, amerre mutat. Egy hatalmas nagy hullám közeledett egyre jobban felénk.

   - Menjünk arra az oldalra! - mutatok a csónaknak arra a részére, ahonnan közeledett felénk a nagy hullám, mire mindenki teljesítette a kérésem, és úgy vártuk, hogy a nagy hullám elérjen minket. Az a nagy tömeg víz ahogy ránk csapódott, valaki nekem esett, vagyis inkább rám esett, ez által engem átlökve a csónakon, egyenesen a háborgó vízbe.

   - Yasmine! - kiált utánam valaki, azt hiszem Nicholas volt az, de nem hallottam tisztán hangját, és nem is láttam sokat, ugyan is ahogy beleestem a vízbe, az egyből összezárt fölöttem. Próbáltam a víz felszínére törni, de sehogy sem tudtam, akkora volt a víznek a haragja, hogy egyszerűen nem engedte, hogy levegőhöz jussak, emiatt egyre jobban kezdett szúrni a tüdőm, már nagyon kellett levegőt vennem, és az sem segített, hogy mikor kiestem a csónakból sikeresen beütöttem a lábam, így az is fájt, szinte alig tudtam mozgatni, nagyon zsibbadt. Ekkor végre kijutottam a felszínre, és vettem egy mély levegőt, de a víz szinte abban a pillanatban összezárta fölöttem ismét. Ekkor fedeztem fel, hogy a víz alatt csend honolt... nyugodt volt, míg a felszínen harcolt valami ellen, ami minket is veszélybe sodort... a levegőm megint kezdett elfogyni, és ahogy egyre jobban próbáltam a víz felszínére törni, csak jobban kétségbe estem, mert nem találtam sehol sem a kiutat ahhoz, hogy végre levegőt vehessek. Ekkor mintha valami megkarcolta volna a lábamat, ami annyira hírtelen ért, és fájdalmas volt, hogy kiáltani akartam, hangot akartam adni a fájdalmamnak, de akkor jöttem rá, hogy ez nem volt jó ötlet, amikor kinyitottam a számat a víz alatt, ugyan is egyből nyeltem a vízből, ami még rá tette egy lapáttal arra, hogy ne kapjak levegőt, és az eszméletemet is kezdjem elveszíteni... még annyira emlékszem, hogy valaminek nekiütköztem, ami miatt bevertem a hátamat, és éreztem, ahogy felsérti a bőrömet is, majd elvesztettem az eszméletemet és teljesen elnyelt a sötétség...

   Nicholas Manuel Simpson szemszöge

   Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, de arra keltem fel, hogy valaki lökdösi a vállamat. Lassan nyitottam ki a szemimet, mert olyan nagy volt a fény, hogy először nem láttam semmit, de a szemeim amint hozzá szoktam az erős vakító fényhez, aki a vállamat lökdöste rá emeltem a tekintetem. Francesco volt az, de amint megláttam elkerekedtek a szemeim, és egyből felegyenesedtem ültömben, de egyből éles fájdalom nyilallt az oldalamba, mire felszisszentem és oda kaptam a kezemet. Közben lassan felmértem a környezetemet, hogy mégis mi történt, és hogy hol vagyunk. A csónakban voltam még mindig, de egy homokos parton kötöttünk ki... mégis mi a faszom történt? A tekintetem Francescora vezettem, akinek a fejére alvadt vér volt száradva.

   - Hogy kerültünk ide? - kérdezem tőle, miközben a pólómat, ami rajtam volt, felhúzom, hogy megnézzem, mégis mi fáj ennyire. Az oldalamon egy hatalmas nagy lila folt éktelenkedett.

   - Nem tudom... elájultam, bevertem a fejemet, és már csak itt keltem fel. - feleli, miközben lassan feláll, és segít nekem is, hogy felkeljek. Újra körbe néztem és ekkor láttam meg a nem messze tőlünk lévő többi csónakot, így lassan elindultunk az első felé, ami közel volt hozzánk... ugyan is a mi csónakunkban csak mi voltunk már... az első csónakhoz, amihez oda értünk, Amanda guggolt benne, és a benne lévő embereket próbálta meg felkelteni, így mi is egy szó nélkül oda mentünk és segítettünk neki.