A Sziget - Befejezett -

13. Rész - Életünk történetei

   Jacqueline Brannan szemszöge

   Lassan egy hónapja annak, hogy itt vagyunk ezen a lakatlan szigeten, és fogalmunk sincsen arról, hogy hogyan jutunk innen ki. Az óta, amióta felszálltunk a hajóra, nagyon sok minden történt. Szereztem néhány új barátot, és veszítettem is el néhányat... Harry, a barátom is túlélte a hajószerencsétlenséget, ahogy néhány nagyon közeli barátnőm is, aminek örültem, de az a tény nagyon elszomorított, hogy szinte alig éltük túl ezt az egészet húszan... van bennem egy kis remény, miszerint van más is aki túl élte rajtunk kívül, megmenekült, valakik megmentették őket, vagy ők is egy szigeten kötöttek ki, legalábbis nagyon remélem...

   - Miért nem alszol? - szólal meg Harry rekedtesen, míg közelebb húz magához a kezével, amivel a derekamat öleli.

   - Nem tudom, fel ébredtem. - válaszolok vissza halkan, miközben megfordulok a karjai között, így a fejem találkozik a mellkasával, amihez aztán szorosan odabújok, majd a kezeimet is átvetem a derekán. Harry csak hümmögött egyet válaszomra, majd nyomott egy puszit a fejemre. - Kérdezhetek valamit? - szólalok meg hírtelen.

   - Persze! - válaszol egyből, miközben a kezeinek a szorítása erősödik körülöttem.

   - Szerinted valaha megtalálnak minket, kijutunk innen? - kérdezem a fejemet felemelve rá, így a tekintetünk egyből találkozik.

   - Nem tudom. - válaszol egy kis gondolkodás után. - Nem akarok benned reményt kelteni, hogy aztán meg csalódnod kelljen abban, hogy nem jutunk ki. - folytatja mondandóját, mire csak hümmögök egyet válaszkánt, miszerint megértem azt amit mondott. Ez után nem beszélgettünk tovább, hanem egymás karjaiban aludtunk el újra, majd néhány órával később arra keltünk fel, hogy Donna kelteget minket, hogy együtt tudjunk mindannyian reggelizni.
   Már majdnem befejeztük a reggelit, amikor Melissa megszólalt, így megtörte a csendet, ami a barlangban uralkodott. Nem nagyon beszélgettünk egymással, valahogy mindenki le volt hangolva, magunkba zárkóztunk az óta, amióta itt vagyunk. Leginkább csak akkor beszélgettünk ha nagyon szükség volt rá, vagy ha valakinek kellett egy kis társaság.

   - Ne haragudjatok! - szólalt meg lehajtott fejjel, miközben az újjaival kezdett játszadozni. A barlangban még nagyobb csend lett mint volt, mindannyian a lányt néztük. Már majdnem rá kérdeztem, hogy miért ne haragudjunk rá, amikor is újra megszólalt. - Tudjátok, van egy nővérem, akit a szüleim mindig is jobban szerettek mint engem, sokkal többet foglalkoznak vele, mint velem. - kezdte. - Ezért mindig megpróbáltam valamivel magamra vonni a figyelmüket, bármi is volt az, hogy legalább addig is foglalkozzanak velem, és csak rám figyeljenek. - egy pillanatra felfigyelt, és körbevezette rajtunk a tekintetét, majd vissza lehajtotta azt, és tovább figyelte a kezeit, amikkel még mindig játszadozott. - Persze ez sosem vált be. - rántotta meg a vállát. - Utána mindig megkaptam, hogy példát vehetnék róla, hogy lehetnék olyan mint ő. De persze nem hallgattam rájuk, ugyan úgy ha volt egy lehetőségem mindig magamra próbáltam vonni a figyelmüket. Először csak későn jártam haza mindig, utána elkezdtem visszabeszélni, majd jött a hajfestés, a fül lyukasztás, a ruhatáram megváltoztatása, és még sorolhatnám. Ugyan, ezzel nem értem el semmit, nem szerettek jobban, nem foglalkoztak velem többet, ezzel csak azt érték el, hogy miután betöltöttem a 18-at, és továbbra sem törődtek velem, elköltöztem a nagyszüleimhez, akik engem mai napig jobban szeretnek mint a nővéremet. - itt elhallgatott, vett egy mély levegőt, majd felemelte a fejét, és újra végig nézett rajtunk, majd ismét beszélni kezdett. - Szóval ne haragudjatok, ha néha elviselhetetlen vagyok, állandóan hisztizek, és mindig csinálok valami olyat amivel magamra akarom vonni a figyelmet! Bocsássatok meg érte! - fejezte be a mondani valóját. Válaszolni viszont senki nem válaszolt, mindenki csendben emészgette a hallottakat, majd végül Leon törte meg a csendet.