A Sziget - Befejezett -

15. Rész - Érzések

   Mark Way szemszöge

   Két hét telt el a három fiú halála óta. Az óta sem kaptunk semmilyen jelet arra, hogy esetleg valaki vagy valakik járnának erre repülővel vagy akár hajóval, amivel el tudnánk hagyni a szigetet, ami egyre jobban csak tűnik el a lábunk alól.
   Kipakoltunk a barlangból is, a hegynek a tetején vertünk magunknak "tábort", hisz innen előbb észre vesszük, ha jár erre valami. Viszont kezdek egyre reményveszettebb lenni... több mint kettő hónapja vagyunk itt, Donna valahova mindig húzogatta a vonalakat, hogy hány napot töltöttünk itt, de azon az egy helikopteren kívül semmi jelét nem láttuk annak, hogy valaha is ki jutunk erről a helyről.

   Viszont mióta a három fiúval történt az ami, az óta valahogy közelebb kerültünk egymáshoz, próbáljuk egymásban tartani a lelket, segíteni a másiknak túl lépni a történteken, mert nem akarunk még egy valakit azért elveszíteni, mert esetleg depresszióba esik.
   Sokat fogytunk, mindenki, az arcunk beesett, a szemeink alatt sötét karikák húzódnak a hírtelen fogyás miatt, az álmatlan éjszakák és a barátaink elvesztése miatt.
   A gondolataimból Theresa nevetése rántott ki, aki Leonnal beszélgetett, és az említett személynek egy nagy mosoly bujkált az arcán. Attól a naptól kezdve ilyenek, amióta Theresanak volt az a kifakadása cápa támadáskor, Leon az óta nem hagyta el az oldalát, ott volt vele, és segített neki amiben csak tudott, elterelte a gondolatait a halál esetekről, arról, hogy a sziget ahol ragadtunk tűnik el a talpunk alól, amikor alváshoz készülünk, akkor meg mindig vele alszik, úgy hogy átkarolja, mert így el tud aludni, így mind a ketten el tudnak aludni. Azt hiszem ők megtalálták egymásban azt, amivel el tudnak vonatkoztatni az itt történt szörnyűségektől.
   A tekintetem lassan elvezettem róluk, és a nem messze tőlük ülő Melissara, Donnara, és Rebeccara esett. A két lány, mióta Melissa vissza vett magából, elmondta, hogy mi történt vele, miért lett olyan amilyen, ott vannak mellette, és próbálják éreztetni vele, hogy nincs egyedül, ők ott vannak neki, és mindig ott lesznek, még akkor is ha majd ki jutunk innen.
   Tőlük nem messze egy nagyobb körben ült Francisco, egyik oldalán Yasmine aki Brian ölében ült, mellettük Walter foglalt helyet, Francisco másik oldalán Harry ült, aki mellett pedig barátnője Jacqueline ült, és a fiú karját ölelte, a feje pedig a vállán pihent, míg Harry keze a lány ölében lévő másik kezét szorongatta. Az a társaság nagyon össze szokott, minden idejüket együtt töltik, alig mennek oda a többiekhez beszélgetni. Mondjuk egymással sem beszélgetnek sokat, néha csak síri csendben ülnek egy körben és nézik egymást. Amit nem értek rajtuk, ha nem tudnak mit beszélni egymással, miért nem mennek oda a többiekhez, és beszélgetnek velük, hogy ne azzal foglalkozzanak, ami most történik körülöttünk, mert így csak rosszabb lesz, és nem szeretném, hogy valamelyikőjük mély pontra kerüljön, esetleg depresszióba essen.

   - Mark! - a nevemre kaptam fel a fejem. Antonio legyezgette a kezét a szemeim előtt, míg mellette Nicholas kérdőn figyelt engem.

   - Bocs, nem figyeltem, mi az? - kérdeztem, ahogy gondolatban vissza tértem közéjük.

   - Nicholas kérdezte, hogy nem e szólunk a többieknek, hogy élelmet, folyadékot meg tűzifára valót kellene gyűjteni, mert kezd sötétedni. - mondja a többiek felé biccentve, mire bólintok egyet, fel állok a helyemről és közelebb megyek a többiekhez.

   - Srácok el kéne menni valami élelmet meg tűzifának valót szerezni. - szólalok meg, mire mindenki felém kapja a fejét, vagy egy pillanatig síri csend honol közöttünk, majd lassan mindenki el kezd felkelni a helyéről.

   - Mi itt maradunk Briannal, szerintem nem kellünk ennyien, mi vigyázunk a cuccokra. - szólalt meg Yasmine, aki nem állt fel a helyéről, hanem ülve maradt. Mind furán néztünk rá, hisz általában ő az aki mondja a teendőket, és ő az első aki készen áll az indulásra.