A Sziget - Befejezett -

11. Rész - Újabb problémák

   Brian Goss szemszöge

   Reggel arra keltem, hogy valami hideg csiklandozza a lábamat. Először nem fordítottam neki nagy figyelmet, aztán mikor egyre feljebb kezdtem érezni lassan kinyitottam a szemeimet, hogy meglessem mégis mi az. Viszont egyáltalán nem számítottam arra, amit megláttam. Azt hiszem, hogy rohadt nagy bajban vagyunk!

   - Srácok azonnal keljetek fel! - kiáltom el magam hangosan, hogy mindenkihez eljusson a hangom. 

   - Hm... mi van, mi történt? - szólalt meg Harry rekedtesen, miközben a szemeit kezdte el dörzsölni, hogy az álom kimenjen a szeméből. 

   - Bassza meg!- szólalt meg egy másik hang is, ami  Aaronhoz tartozott. 

   - Úgy érzem kibaszott nagy bajban vagyunk! - áll mellém Francesco, miközben végig néz az óceánon, ami a lábunkat verdesi. 

   - Hogy nőhetett egyik napról a másikra ennyit a vízszint? - kérdezi Yasmine, aki időközben szintén felkelt, és mellém állt. Lenéztem rá, mire ő meg felnézett rám, elmosolyodtam, majd megfogtam a kezét, és összekulcsoltam a kezeinket. 

   - Úgy, hogy nagy valószínűséggel süllyed a sziget! - válaszolom neki, miközben a tekintetemet visszavezetem a hatalmas vízre, ami miatt idekerültünk, és ami miatt, minél hamarabb el kell tűnnünk innen!

   Már jó néhány óra eltelhetett az óta, hogy összeszedtük a sátorfánkat, és beljebb merészkedtünk a fák rengetegébe. Egészen addig a nagy hegyig mentünk amit még az ideérkezésünk napján találtak a többiek, felmásztunk a tetejére, ahonnan, ha esetleg valaki erre jár, akkor innen jobban láthatjuk, mintha lent lennénk a parton. Meg távol vagyunk a víztől, ami egyre jobban közeledik felénk.
   A hegynek az oldalában találtunk egy kisebb barlangot, amiben mind kényelmesen elfértünk. Egyikünknek sem volt arról fogalma, hogy vajon mennyi időnk van még hátra, mielőtt még eltűnne alólunk a talaj... ahogyan azt sem tudtuk, hogy lesz e olyan nagy szerencsénk, hogy valaki erre jár, és ránk talál, mert amióta itt vagyunk, se egy repülőt se egy hajót nem láttunk erre felé menni, pont kiestünk abból az útvonalból, amerre járnak...

   Nagyjából egy óra volt, mire "berendezgettünk", és mindenki talált magának egy helyet, ahol aludni fog majd. Én közvetlen Yasmine mellé rendezgettem be az "ágyamat", hogy minél közelebb tudjam magamhoz. Még mindig fájdalmai vannak, nem mutatja ki, de amikor senki nem figyel rá, akkor van, hogy elhúzza a száját, és sebét kezdi vakarni, ami egyáltalán nem jó, mert el fog fertőződni neki. Ezeket is csak onnan tudom, hogy az én szemeim mindig rajta vannak, hisz nagyon megkedveltem. Vigyázni akartam rá, mindentől meg akartam óvni, még ha tudtam, hogy ez nem lehetséges, hisz nem lehetek mindig ott mellette, amikor szüksége lenne rám. 

   - Van még fájdalomcsillapítónk? - szólal meg a sarokban ülve Ann, aki eddig csak csöndben ült a földön rosszullétre hivatkozva. 

   - Mid fáj? - kérdezte Rebecca, miközben az elsősegély dobozt kutatta elő. 

   - Mindenem! - válaszolja a kérdezett lány, majd egy grimaszba torzul az arca, és az oldalához kap, mire nekem ráncba szökik a szemöldököm. Már majdnem felálltam a helyemről, és elindultam felé, amikor is az osztálytársai Mark és Nicholas is elindultak felé. Viszont Mark nem jutott el odáig, félúton a fejéhez kapott, majd összeesett, mire többen kiáltottuk a nevét egyszerre és vettük felé az irányt. 

   - Mark! - kezdte el pofozgatni az arcát Kenneth, miközben én kerestem valamit amit a feje alá rakhatok. - Láza van! - szólal meg Kenneth, miközben a keze Mark homlokán van. Egyből felkapom a fejem erre a kijelentésre.