Harc a szerelemért (Befejezett)

Mi történik velem?

Ben:

Sophie teljesen kiakasztott. Csak így ide jön, leadja a kulcsot és kész?! Ezt mégis hogy?! Én hülye meg az első nővel töltöm az éjszakát, aki szembe jön?! Jaj, Ben, te nem vagy ilyen!

Amikor megébredtem, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Ahogy realizáltam, hogy kinek az ölében aludtam el éjjel, kicsit megíjedtem. Remélem nem lesz ebből semmi gond. Felültem és láttam, hogy ő még alszik. Ezért betakartam és hagytam tovább aludni.

A konyhában Martinba futottam.

- Jó reggelt - köszöntem.

- Szia. Kávét?

- Igen. kérek.

- Minden rendben?

- Mire gondolsz?

- Hallottam tegnap az exedet. Ma reggel pedig így találtalak titeket.

- Minden rendben, csak filmet néztünk, és elaludtunk, én meg véletlenül az ölébe döltem. Ennyi.

- Csinos lány - mosolygott rám.

- Nekem is van szemem. Köszönöm.

- Jó. Csak mondom.

- Mi a terved mára?

- Igazából nem tudom. Ezt a hetet kialszom, az biztos, meg át kéne néznem még a szövegeket a jövő hétre.

- Remek. Gyakoroljuk együtt? Nekem se ártana átolvasni az enyémeket.

- Persze. Délután olyan három körül jó?

- Igen. Addigra én is rendbe szedem magam. Talán.

Mi visszavonultunk a szobánkba, és a délelőtt további részét az ágyban töltöttem. Dél körül ébredtem meg, nagyon jól éreztem magam. Kialudtam magam.

- Szia - léptem be a konyhába, ahol Emese már vígen főzőcskézett.

- Szia - mosolygott rám. - Jobban vagy?

- Azt hiszem igen. Köszönöm a tegnap estét.

- Nincs mit. Bármikor mozizok veled, ha társaságra vágysz.

- Köszönöm.

- Sziasztok - lépett be Martin is. - Mik ezek a csodás illatok?

- Húsleves, és hortobágyi húsospalacsinta. - felelte Emese.

- Nagyon jól hangzik. - mondta Martin.

Az ebéd nagyon finom volt. Emese nagyon főz. Délután pedig egy üveg mellett gyakoroltuk a jeleneteinket. Nagyon ügyes, tehetséges lány. Hamar megtaláltuk azt a hangsúlyt, amit a forgatáson, így nagyon jól haladtunk mindennel.

- Mit szólnátok hozzá, ha elmennénk moziba, utána pedig vacsorázni? - kérdezte Martin.

- Menjünk - feleltem.

- Jó. Rendben - mondta Emese is.

Végül a mozit nem jött össze, mert nem találtunk egyetlen olyan filmet sem, ami tetszett volna valamelyikünknek is, így mentünk az étterembe. Volt a közelben egy hangulatos francia étterem, oda ültünk be.

- Hogy kell ejteni a neved? - kérdezte Martin Emesét.

- Emese - artikulálta a lány.

- Emesze - próbálta kimondani.

- Majdnem. Mit szólsz az Emihez?

- Ami.

- Emi.

Végül az Ami-nél maradtunk. Mert ez volt egyetlen, amit ki tudott mondani.

- Ti, magyarok olyan furán beszéltek - mondta Martin.

- Annyira a ti nyelvetek sem egyszerű. Én nyolc éves korom óta tanulom, de még most sem tökéletes.

- Pedig jól beszélsz angolul. Minimális az akcentusod. - mondtam.

- A beszéd megy. Az olvasás már kevésbé. Mikor megkaptam a szöveget, akkor egy barátnőm segített, hogy lefordítsuk az egészet, és vele tanultam.

- Nem mondod? - lepődtem meg.

- Pedig de. Nehéz a nyelvtanotok. Nekem legalábbis.

Éjjel tizenegykor szólt a pincér, hogy lassan zárnának, így összekaptuk magunkat és fizetés után távoztunk.

A vasárnap hasonló hangulatban telt, csak kicsit takarítottunk, és Emese segített vasalni. Na az soha nem ment.

- Köszönöm a segítséget - mondtam, mikor behozta az ingjeimet.

- Semmiség. Én is vasaltam.

- Van kedved eljönni velem sütizni? - kérdeztem.

- Persze. Menjünk - mosolygott rám.

Martinnak mondtam, hogy mi elmentünk, aztán kimentem a kocsihoz.

- Martin?

- Nem jön. Csak ketten leszünk.

A városba, a kedvenc cukrászdámba mentünk. Ami gyümölcslevet és csoki tortát kért, én pedig limonádét és dobos tortát.

Nagyon jól el beszélgettünk. Sokat nevettünk. Otthon a szobájáig kísértem. Valahogy furcsa érzés kerített hatalmába. A szeme és az ajkai között ingázott a tekintetem, de végül elköszöntem és a szobámba mentem.

Mi történik velem? Most szakítottam Sophieval. Nem vagyok normális.