Prológus

570 23 3
                                    

Kovács Emese vagyok. Budapesten élek, jelenleg még a szüleimmel. Igen. Harminckét évesen még otthon lakom.

Ennek nagyon egyszerű oka van. A Színház- és Filmművészeti Egyetemet diákhitelből végeztem, így azt most törlesztem. Kezdő színészként nem keresek annyira jól, hogy a szüleim támogatása és a diákhitel mellett albérletre is jusson, de kicsit tudok takarékoskodni.

Jelenleg a budapesti Játékszínben dolgozom, de mellette bevállalok kisebb film szerepeket is. Játszottam a Valami Amerikában is pl.

Reggel jó hangulatban keltem, ugyan is ma két próbám is volt a színházban, és este előadás. Szeretem az ilyen napokat.

A színházba belépve főnököm fogadott.

- Emese! Gyere velem.

- Neked is jó reggelt.

- Gyere!

Követtem az irodájába. Ahol nagyon titokzatos volt.

- Emlékszel te Horváth Annára? - kérdezte.

- Persze. Sminkes volt itt. Pár éve ment Angliába. Miért?

- Mert most Londonban él. A férje egy új sorozatot rendez, és tegnap beszéltem vele, mert a férje szerint van egy szerep, ami inkább egy magyar lányra illene.

- Nekem ehhez mi közöm?

- Menj te. Próbáld meg.

- Tessék?!

- Mikor Anna mondta, hogy magyar lányt keres a férje, egyből rád gondoltam.

- De miért hívott téged?

- Mert mikor elment innét, akkor volt itt egy lány, szerinte rá illet volna a szerep, de Hajni jelenleg otthon babázik. Ezért gondoltam rád.

- Nem vagyok erre alkalmas.

- Ugyan! Figyelj! Három rész. Ha berendelnek többet, akkor még több. Tudom, hogy kell a pénz. Menj, próbáld meg. Ügyes vagy és tehetséges. Nincs veszíteni valód.

- Mikor kellene mennem?

- Holnap. Itt a repülőjegyed, a szálloda adatai, minden. Menj haza, pakolj össze, és minden rendben lesz.

- De este én játszom!

- Behívtam a váltód.

- És ha nem én kapom a szerepet?

- Akkor várlak vissza.

Gyomorideggel mentem haza. Nem vagyok én oda való! Londonba?! Ugyan már! Hogy is gondolta ezt a főnököm?!

- Kicsim! Minden rendben? - szólalt meg anya, mikor bevágtam a bejárati ajtót.

- Igen. Persze! Minden csodás!

- Igen. Látom.

- Holnap elutazom.

- Hova mész?

- Londonba.

- Miért?

- Mert a főnököm szerint alkalmas vagyok egy szerepre, amire holnapután lesz a meghallgatás. Elintézett mindent, nekem csak ki kell mennem.

- De hát ez fantasztikus! - ujjongott anya.

- Nem! Nem az!

- Kicsim. Ez egy nagy lehetőség. Befuthatsz.

- De Anya! Londonban?!

- A te életeddel törődj! Ne velünk foglalkozz! Apáddal mi megleszünk. Élj egy kicsit! Szeress, légy boldog!

- Köszönöm Anya - öleltem meg.

Kicsit nyugodtabban kezdtem el pakolászni. Dél körül megkaptam a szöveg könyvem, amit meg kellett tanulnom holnaputánra. Az e-mail szerint olvashatom, de ne akadozzak.

A szöveg könyvem bizonyos Molly Hooper szerepére volt kiélezve a Sherlock című sorozatban. Ő egy halottkém, aki kicsit különc, kicsit visszafogott és menthetetlenül szerelmes a főszereplőbe. Szuper.

Ahogy olvasgattam, egyre jobban tetszett. Imádtam Molly szerepét. Pont olyan, mint én, bár én még nem voltam igazán szerelmes soha.

Jó persze. Sokan mondhatják, hogy ez biztos nem igaz. De az az igazság, hogy bármennyire is égő, soha nem volt pasim, nem voltam szerelmes.

Középiskolában az volt a célom, hogy felvegyenek az egyetemre, ezért állandóan tanultam. Soha nem buliztam, nem jártam diszkóba. Az egyetemen pedig a bentmaradásért küldött mindenki. Nem az volt a cél, hogy elhülyéskedjük az életet. Innét ugyanis nagyon könnyen ki lehetett esni. Ha nem voltál jó, akkor nem folytathattad.

Így aztán a suli után az volt a cél, hogy a diákhitelt fizetni tudjam. Ahhoz pedig munka kellett. A kollégáim közül sokan voltak, akik randira hívtak, de mikor kiderült, hogy a szüleimmel élek, valahogy nem volt második randi. Ez van.

Harc a szerelemért (Befejezett)Donde viven las historias. Descúbrelo ahora