Harc a szerelemért (Befejezett)

Tervek

Ben:

Emese kirohant a szobából. Távoli ajtó csapódásból ítélve kirohant a házból is. Elszúrtam. Végérvényesen elszúrtam. Az lesz a legjobb, ha haza megyek, és elfelejtem.

- Mik a tervei? - kérdezte Hajnalka, mikor leértem a lépcsőn.

- Haza megyek, és igyekszem elfelejteni - mondtam a padlónak.

- Feladja? - kérdezte Máté.

- Muszáj. Elrohant, nem beszél velem.

- Várja ki a végét - simogatta meg a karom a nő. - Jöjjön, főzök egy teát.

- Nem szeretnék zavarni.

- Nem zavar. Emese zaklatott. Kisétálja magát, aztán tudnak beszélni. Mradjon.

- Biztos jó ötlet ez?

- Ne aggódjon. Minden rendbe jön - tólta elém a teát.

Beszélgettünk még kicsit hármasban, mikor el kezdett szakadni az eső.

- Már három órája elment - aggodalmaskodott a nő, mikor kinézett az ablakon.

- Elmegyek érte - vette kezébe Máté az esernyőt.

- Tudod, hol keresd?

- Pontosan tudom, hol van - mosolygott a férfi.

- Nagyon jóban vannak, ugye? - kérdeztem.

- Igen. Különleges a kapcsolatuk.

- Ön szerint megbékélt?

- Nem tudom. Emese soha nem hozott haza még senkit. Nem nagyon tudok arról, hogy lett volna valaki az életében. De ezt majd ő elmondja. A lényeg, hogy nem tudok ebben tanácsot adni, mert nincs tapasztalatom, mi zajlik most benne.

- Ezek szerint, neki ez az egész helyzet még új.

- Igen. Ezért is érintette ennyire mélyen. Meg fog békélni, csak az a kérdés, mikor.

- Mit tehetnék?

- Beszéljen vele. Nyugtassa meg, hogy nem sürgeti. Biztosítsa róla, hogy nem sürgeti.

- Ez alap.

- De ő ezt nem tudja.

- Eddig se sürgettem.

- Jaj, Istenem. Fiatalok. Miért gondolja, hogy ő tudja, mi jár a maga fejében? Elmondta?

- Nem.

- A lányom nem gondolatolvasó. Csak akkor fogja tudni, hogy mi jár a maga fejében, ha elmondja neki.

- Ez igaz - ismertem be.

- Akkor hajrá!

Amy és az édesapja egy óra múlva értek haza. Amy teljesen elázott és reszketett, anyira fázott. Az édesanyja elzavarta lezuhanyozni, majd felment hozzá. Pár perc múlva jött vissza.

- Vigyen fel neki teát - szólt rám.

- Én? - teljesen meglepett.

- Igen. Kicsit megfázott, vigyen fel neki teát, meg ezeket - nyomott a kezembe még pár gyógyszert.

Nagy levegőt vettem, és felmentem. Az ajtó előtt megálltam, és pár másodperc múlva bekopogtam.

- Bejöhetek? - kérdeztem félve.

- Persze - mondta.

- Anyukád ezeket küldi - tettem le mindent az éjeliszekrényre.

- Köszönöm - ahogy a pohárért nyúlt, a keze reszketett.

- Várj. Segítek - kaptam azonnal a pohár után, mielőtt a forró teát magára burította volna.

- Fázom - suttogta, miután bevette a gyógyszereket, és ivott a teából.

- Szabad? - kérdeztem az ágyra mutatva.

Miután bólintott, befeküdtem mellé, és magamhoz húztam. Reszketett, akár egy kis ijedt állatka. Hallottam, ahogy vacog a foga. Összerezzent az érintésemre, de hagyta, hogy átöleljem. Ahogy simogattam a hátát, elaludt. Fokozatosan enyhült a remegése, és amennyire meg tudtam ítélni, a hőmérséklete is szépen normalizálódott. Nagyon jó érzés volt a karomban tartani. Tudtam, hogy még nem vagyunk túl a dolgon, de már én is kezdtem reménykedni abban, hogy van esélyem egy randira.

Emese anyukája gyakran ellenőrzött minket, mosolyogva konstatálta, hogy bizony nem fogok tudni kimászni a lánya melől egyhamar. Ugyanis Emese belekapaszkodott a pulcsimba, de olyan erővel, mintha az élete múlna rajta.

Annyira nyugodt volt, olyan édesen aludt a mellkasomon. Pontosan oda illet. Nem volt nehéz, sem kényelmetlen ez a testhelyzet. Minden tökéletes volt.

Amy olyan négy óra körül kezdett mocorogni. Belefúrta fejét a mellkasomba, mire kicsit elmosolyodtam. Megsimogattam az oldalát és a karját, mire megborzongott.

- Enned kellene valamit - suttogtam a fülébe, és megpusziltam a halántékát.

 - Nem vagyok éhes - morogta.

- Muszáj enned - simogattam tovább.

- Sajnálom, hogy hülye voltam.

- Nem te voltál hülye. Tom volt az, amiért felhozta ezt a fogadást, én pedig azért, mert nem állítottam le. Te nem tehetsz semmiről.

- Most mi legyen?

 - Mit szólnál hozzá, ha meggyógyulnál, aztán visszamennénk Londonba, és megejtenénk az első hivatalos randinkat, aztán pedig elmennénk együtt azokra a helyekre, amikről beszélgettünk?

- És utána?

- Nem tudom - vallottam be. - Haladjunk lépésenként. Lehet, hogy a kirándulás végére megutáljuk egymást.

- Ez aztán a pozitív hozzáállás - morogta.

- Csak azt szeretném, ha tudnád, hogy ha nem vagy biztos abban, hogy mit érzel, nem kell kapkodnod. Nem sürgetlek. Csak egy lehetőséget kérek, és időközben te is tisztázhatod az érzéseidet.

- Miért vagy ilyen?

- Mert egyszer már elszúrtam. Nem beszéltem veled erről, hanem a saját fejem után mentem. De most jól akarom csinálni. Be szeretném bizonyítani, hogy én komolyan gondolom ezt az egészet, nem akarok veled játszani.

- Ez jól hangzik.