Harc a szerelemért (Befejezett)

Rájöttem valamire!

Ben:

Már csak pár nap és véget ér a két hét. Az utóbbi pár napban megterveztem egy körutat, ami alatt megmutatom Amynek Angliát. Lefoglaltam a szállásokat, és megterveztem a látnivalókat. Lesz, ahol csak egy éjszakát leszünk, lesz, ahol többet is. Remélem, tetszeni fog neki. Egyenlőre két szobát foglaltam, de bízom benne, hogy az út végére ez megváltozik.

Az elmúlt napokban igyekeztem mindent lehetséges randi helyszínt beiktatni, némi városnézéssel, és úgy veszem észre, sikerrel jártam. Emese egyre jobban elengedi magát, és már nem gondol annyit a szüleire, mint az elején.

Szerencsére megrendelték a Sharlock sorozat második és harmadik évadát is, így fél év múlva megkezdődik a munka újra.

Amyvel tegnap este volt egy randink, amikor is elvittem vacsorázni, utána pedig elmentünk a London Eye-hoz, és felültünk rá. Mikor a tetéje értünk, kicsit megrémült, mikor lenézett, de a végén mosolyogva nézett rám.

Egészen hazáig áradozott arról, hogy milyen szép volt a város fentről, az éjszakai fényekkel, meg mindennel. Eleinte nem tartottam túl jó ötletnek ezeket a randikat, hiszen már így is nyílvánvalóvá tettem, hogy mit szeretnék, már együtt is élünk, tényleg csak Amy válaszára várok, de be kell valjam, nekem is tetszik a dolog.

Sokkal többet beszélgetünk, nevetünk, mint otthon, és így a város is sokkal szebb, mint napközben. Lassan a végére érünk a látnivalóknak, de van pár helyszín, ahova vissz-vissza térünk, és órákig nézelődünk.

A tegnap este után, Emesét a szobájáig kísértem, mint minden este. Elnéztem szép arcát, és valami szöget ütött a fejemben. valami, amire már hosszú ideje gondolkodom, de még nem tudtam eddig szavakba önteni, vagy legalábbis megfogalmazni magamnak.

Van, hogy az ember leél X évet, jó pár párkapcsolattal, és azt hiszi, volt szerelmes. Mióta ismerem Emesét, egyfolytában érzek valami különlegeset. Eddig ezt nem nagyon tudtam megfogalmazni, de tegnap este, mondjuk így, megvilágosodtam.

Ahogy ott állt a nappaliból kiszürődő fényben, és mosolygott rám, a gyomrom megremegett, és valami melegség öntötte el a mellkasomat. Azt éreztem, hogy mindig ilyen boldognak szeretném őt látni, és soha többé nem fogom elengedni. Ezt eddig még soha, egyetlen kapcsolatomban sem éreztem ennyire intenzíven. Mostanában, mintha több ezer pillangó költözött volna a gyomromba, és vitustáncot járnának, valahányszor Emesére nézek. Én még az életben nem voltam ilyen szerelmes, mint most, ebbe nőbe.

Reggel a telefonom csörgésére ébredtem. Rettenetesen korán volt még, de felkeltem. Reggelit szeretnék készíteni, és kivételesen én akarom kelteni Amyt egy tálca finom reggelivel. Felöltöztem, és kiosontam a házból. Szerencsére sikerült egy óra alatt megjárnom a boltot és reggel fél kilencre reggelit is varázsoltam.

Felpakoltam mindent a tálcára, majd bementem Amyí szobájába. Éppen nyűgösen nyomta ki az ébresztőjét, és valami olyasmit morgott a párnába, hogy "Még öt perc". Mosolyogva ültem le az ágya szélére és simogatni kezdtem a hátát.

- Jó reggel! - köszöntem, mikor megmozdult.

- Szia - nézett rám meglepetten. - Hány óra?

- Fél kilenc múlt pár perccel.

- Te hogyhogy fent vagy ilyen korán?

- Ma én akartam reggelit hozni neked - vontam meg a vállam, és az ölébe tettem a tálcát.

- Gondolat olvasó vagy - mosolygott rám, és kezébe vett egy pirítóst.

- Hogyhogy?

- Semmi kedvem nem volt elmenni a boltba. Épp azon gondolkodtam, mikor kinyomtam az ébresztőt, hogy hova mehetnénk reggelizni.

- Akkor megelőztelek - mosolyogtam rá, és letöröltem egy kis vajat az orráról. - Mi a terv mára?

- Nem tudom. Mondjuk elmehetnénk piknikezni, vagy sétálni, vagy a Temze partjára.

- Nagyon bejött neked a Temze.

- Igen. Szeretek ott sétálni. Nézni a hajókat, a madarakat. Tetszik.

- Rendben. Akkor délelőtt oda megyünk, ebédelünk valahol, aztán megnézzük a Madam Tussauds viaszmúzeumot.

- De jó! Ott még nem jártam - újongott örömében.

- Azért megfulladni nem kell. Csak egyél nyugodtan, a múzeum megvár - mondtam nevetve, mikor elkezdte magába tömködni a pirítósokat.

- Nem is - duzzogott, majd kiszállt az ágyból.

- Na - elkaptam a kezét és az ölembe húztam. - Szeretem, mikor belelkesedsz - mikor végre mosolygott, megpusziltam az orrát és a halántékát, aztán engedtem öltözködni.

Míg elkészűlt, elmosogattam és kerestem egy éttermet, ami nincs messze a Temzétől. Nem is kellett sokáig keresnem, másodjára sikerült találnom egy megfelelő helyet. Foglaltam asztalt fél kettőre, remélem, addigra Amy is kinézegeti magát. Nem is értem, mi nyűgözi le ennyire a folyóban.

Fél tízre értünk a Temzéhez. Kicsit sétálgattunk a parton, majd leültünk egy pedra. Amy nekem dölt, én pedig átkaroltam, így néztük a hömpölygő folyót.

- Tudod, mikor kicsi voltam, apával sokat jártunk a Duna partra sétálni. Órákig sétáltunk a Margit szigeten, vagy a folyó parton, a városban - törte meg Amy a csendet. - Valahogy soha nem értettem, hogy miért ott szeret sétálni.

- Megkérdezted tőle?

- Igen. Azt mondta, azért, mert olyan a folyó, mint az élet.

- Ezt hogy értette?

- A folyó halad a medrében, ahogy az élet is, halad, úgy, ahogy éled. Ahogy a folyó vize sem visszafordítható, úgy te sem mehetsz vissza az életed egy régebbi szakaszához, hogy kijavíts valamit, amit elrontottál, vagy máshogy akartad volna csinálni. Azt mondta apa, hogy mindig jusson eszembe, hogy az élet egy folyó. Száguld a maga tempójában, halad előre, és figyelmesnek kell lenni, mert ha hagyom, hogy az ár vigyen, és csak az útra figyelek, akkor elszalasztom a lehetőségeket, amik ott várnak a parton. Csak annyit kell tennem, hogy felnézek, és nem hagyom, hogy folyó elsodorjon, hanem arra terelem, amerre én szeretnék menni. Mert ha elszalasztom a lehetőségeket, nem fogok tudni visszamenni.

- Ez egy nagyon bölcs tanács. Apukád okos ember.

- Igen, az - mosolygott rám.

- Lassan induljunk, mert fél kettőre foglaltam asztalt abba az étterembe, ott a következő kanyarban.

- Rendben.