Boy with fun

Regretting my life

Miért pont most kell ez történjen velem?? Miért pont most kell a szomszédaimnak nyaralni menniük?? És miért a négy (!!) gyerekük nélkül?? Miért nekem kell vigyáznom rájuk?? 

Nem arról van szó, hogy nem szeretem a gyerekeket, sőt, velük semmi problémám nincs, de az időzítésért átkoztam szegény szomszédaimat, akik pont most, a nyár első hetében határoztak úgy, hogy kettesben elmennek valahova (talán Dubai?? Wow) nyaralni, hogy megünnepeljék a házassági évfordulójukat. 

Így történt, hogy engem bíztak meg bébiszitternek. Ezért hát most egy hét éves lányra, két hatéves fiúra, és egy öt éves lányra kell majd vigyázzak. 

Ez mind nem is lett volna baj, csakhogy én egészen más dolgokat terveztem a nyár első hetére. Például kikapcsolódást, a szüleimmel egy kis időtöltést vagy éppen valamilyen nyári munka keresését. De egyik sem jött be, hála a szomszédaimnak. Egyébként jóban vagyok velük, csak ez most tényleg nagyon rosszul jött ki. 

De próbáltam lelkesen hozzáállni a dologhoz, annak ellenére, hogy még soha nem bébiszitterkedtem. Bár bíztam benne, hogy sikerülni fog. 

Ma kezdődött a "műszakom", így reggel azonnal reggeli után átsétáltam a szomszédba, hogy elköszönjek a szülőktől (egyébként fiatal, jó fej szülők), majd köszöntsem a kisgyerekeket. 

-Vááááááááá!!! - ugrott nekem egyből az egyik iker, azt hiszem, Jack. Bár fogalmam sem volt, hogyan fogom megkülönböztetni Jacket Juliantól. Még a nevük kezdőbetűje is ugyanaz!! 

Szóval Jack (vagy Julian) kis híján feldöntött, én meg hirtelen megbántam, hogy elvállaltam ezt az egészet. Ugyanis a házba lépve egy igazi káosz fogadott. Azt tudtam, hogy a négy gyerek nem piskóta, de erre tényleg nem számítottam. Még csak reggel nyolc óra volt, de az ikrek már üvöltözve futkároztak körbe-körbe a nappaliban (baromi gazdagok amúgy, a házuk hatalmas és világos és gyönyörű...már jártam egyszer-kétszer náluk, így nagyjából tudtam tájékozódni), az ötéves Haley az anyja lábán lógott, miszerint esze ágában sincs elengedni őt, a hétéves Hannah (miért ilyen hasonló neveket adtak nekik??) pedig sikítva követelte az ikrektől a plüssmaciját. 

Hatalmas sóhajjal a szülők felé fordultam és próbáltam a lehető leglelkesebben mosolyogni rájuk. Nem hinném, hogy sikerült. Próbálták nekem elmagyarázni, hogy nem lesz nagy gond a gyerekekkel, de őszintén nem értem, hogy ezt miért mondták, mert ahogy a négy gyerekre néztem, elfogott a pánik. Én ezekkel nem fogok bírni!! 

Mindegy, elköszöntem a szülőktől, akiken végül kissé láttam, hogy aggódnak értem, de mit volt mit tenni, rájuk várt egy csodás utazás Dubaiba, én meg maradhattam a gyerekeikkel a hatalmas házban és a még hatalmasabb káoszban. 

Ahogy a szülők kiléptek a házból, ha lehet, még jobban elszabadult a pokol. Mivel a gyerekek ismertek engem nagyjából, így egyáltalán nem voltak szégyenlősek, sőt. Azt is tudták, hogy nem tudok fegyelmezni, így őrültek módjára kezdték szétszedni a házat. Haley hangosan sírt, mert csak én maradtam felnőtt a házban, az ikrek kardoztak (fogalmam sincs, honnan szerezték a fegyvereiket), Hannah pedig odaállt elém és rám vigyorgott. Tisztában voltam vele, hogy mind belevaló gyerekek, de erre tényleg nem készültem fel. 

-Na jó... - sóhajtottam fel, majd elsőként Haley-hez fordultam, felvettem és megpróbáltam lenyugtatni. A kislány azonban csak sírt és az anyja után kiabált, én meg kezdtem úgy érezni, hogy migrént kapok. 

Pedig még csak nyolc óra volt!! És a hét napból az első!!

-NE VEDD MÁR EL!!!! - hallottam meg hirtelen egy üvöltést, amire szerintem kint a madarak is felröppentek a fákról. 

-Jack!! Vagy Julian!! Nem tudom, ki, de fejezzétek be!! - rohantam oda hozzájuk (Haley-vel a kezemben), mert a két fiú konkrétan tépni kezdte egymást, aminek csakis negatív kimenetelét láttam. 

-DE MEGÜTÖTT! -ordította az egyikük magánkívül, én meg komolyan úgy éreztem, sírva fakadok. Vagy éppen szimplán megőrülök. 

-Na jó, elég legyen! HALLJÁTOK?? - kiáltottam el magam, mire Haley erre még hangosabban kezdett sírni, a fiúk meg tovább tépték egymást. Eközben Hannah már a konyhában volt, mert a következő pillanatban egy elképesztően hangos csörömpölés hallatszott odabentről. 

Félőrült módjára rohantam a konyhába, mert ha nekem az első napon kórházba kell vinnem valamelyiket, akkor búcsút mondhatok a józan eszemnek. És a bizalomnak is, amit a szülőktől kaptam. 

De csak egy tányér törött el...fenébe, ezt is majd én takaríthatom fel!

-Hannah, gyere ki onnan, majd én csinálok neked müzlit! - parancsoltam rá, mire a kislány szemei felcsillantak. 

-Csinálsz nekem müzlit?? - lelkesedett, én meg bólintottam. Közben végig próbáltam csitítani Haleyt, de nem igazán jártam sikerrel. 

-Haley, hagyd már abba!! Most Maya lesz az anyukánk, jó? Anyuék is jönnek majd!! Csak ne sírj már! - nyöszörgött Hannah, mire Haley talán kicsit megnyugodott, mert csak szipogott. 

Aztán elkezdett kapálózni a kezemben, és valami olyat visított, hogy én nem vagyok az anyukája. Na, pedig már azt hittem, lenyugszik...

Ijedten elengedtem Haleyt, aki azonnal elrohant mellőlem és eltűnt valamerre a házban. 

-Szívrohamot fogok kapni... - motyogtam a fejemet fogva, és rekordgyorsasággal összedobtam Hannah-nak egy müzlit. 

-Túl kevés benne a tej! - panaszkodott, én meg elkerekedett szemekkel töltöttem neki még. Miért ilyen elkényeztetettek? 

Ezek után kirohantam a nappaliba (már most éreztem, hogy az egész hetem rohangálásból fog állni) és földbe gyökerezett a lábam. A két fiú ugyanis a (szerintem méregdrága) kanapéról ugráltak le és fel, és ez még nem is lett volna akkora baj, de mindezt már utcai cipőben tették!!! Arra meg se próbáltam magyarázatot találni, hogy mikor mentek ki az udvarra, mert nyilván nem csupán szórakozásból húzták fel a cipőjüket. 

-Azonnal vegyétek le a cipőtöket!!!! - kiabáltam, de a két fiú mintha meg se hallott volna. Tovább üvöltöztek és ugráltak a kanapén, majd körülöttem is elkezdtek futkosni. 

-Elég legyen!!! 

-Neeeeem!! - nyújtotta ki rám a nyelvét az egyikük, mire igazán bedühödtem. 

-MOST AZONNAL ÁLLJATOK LE!!! 

És igen. Kergetőzni kezdtem velük. 

Azt hiszem, rájöttem valamire: Nem értek a gyerekekhez. 

Megj.: Új sztori, ezúttal Taehyung-gal a középpontban! Ez a sztori úgy pattant ki a fejemből, hogy szeretem a gyerekeket és ezután eszembe jutott, hogy Taehyung is imádja őket, így hát megírtam ezt a húsz fejezetet. Remélem, elnyeri a tetszésedet, kedves Olvasó! ;-)