Boy with fun

So bothersome

Taehyung nemsokára visszatért mellém, én azonban úgy tettem, mintha napoznék és semmi érdekes dolgot nem láttam volna az imént. 

-Rezgett a mobilod. - jegyeztem meg lazán, továbbra is hanyatt fekve, csukott szemekkel. 

-Kösz... - hallottam Taehyung kicsit sem lelkes válaszát. Aztán, mintha olvasna a gondolataimban, megszólalt:

-Megnézted, igaz? - kérdezte, de a hangjában inkább kíváncsiságot véltem felfedezni, semmint  haragot. 

-Bocs. Ott volt előttem. De nyugi, diszkrét ember vagyok. - biztosítottam. 

-Oké. - hangzott a tömör felelet. 

Rossz kedve lett. Ezt azonnal éreztem. Csak a jó bánat tudta, miért. 

Azt meg végképp nem értettem, hogy nekem miért lett rossz kedvem. Egyszerűen úgy éreztem, hogy haza akarok menni és egy jó Disney filmet nézni. 

Vicces, hogy Taehyungnak is ilyesmi járhatott a fejében (mármint a Disney filmen kívül, persze), mivel egy idő után feltápászkodott és szólt a gyerekeknek, hogy indulunk. Most az egyszer nem aratott sikert ezzel a beszólással, de én is elkezdtem összepakolni, így muszáj volt elfogadniuk, hogy eddig tartott a móka. Azaz egyáltalán nem sokáig. Sajnáltam a gyerekeket, de éreztem egyfajta borús hangulatot magunkon, így semmi kedvem nem volt tovább itt maradni nekem se.

A fürdőruhám teljesen megszáradt rajtam, így felvettem rá a ruhámat. Észrevettem, hogy Taehyung engem nézett, mire zavartan és gyorsan felkaptam magamra a cuccaimat.

A kocsihoz sétálva Jack megfogta a kezemet és szomorkásan nézett fel rám. 

-Miért megyünk már most? - biggyesztette le a száját. Összeszorult a szívem. 

-Sajnálom. De majd jövünk még, ígérem. - mosolyogtam rá, mire Jack igazán érett módon bólogatott. 

Hagytam, hogy Taehyung vezessen, de egész úton a telefonja rezgését hallgattam, ami komolyan kezdett teljesen kiidegelni. 

De végül csendben maradtam és kibírtam hazáig, hogy nem szóltam érte. Viszont aztán úgy pattantam ki a kocsiból, mintha börtönből szabadultam volna. 

A gyerekek jókedve hamar visszatért, amint segítettem nekik átöltözni és rendbe szedni őket, majd ezek után kirohantak az udvarra és ott kezdtek nagyon elevenné válni. Az ikrek azzal szórakoztak, hogy felmásztak a faházba és nem engedték fel a lányokat, akik azonban nem hagyták magukat. 

Én is rekordgyorsasággal lezuhanyoztam, majd Taehyung ment utánam egyből, aki addig a gyerekekre vigyázott. Szó nélkül kerültük ki egymást, ami bevallom, nagyon zavart. 

Az elmúlt napokban Taehyung ugyan versenyzett velem, meg néha piszkált is, de sokkal kedvesebben viselkedett velem, mint eddig, én pedig ezt viszonylag elfogadtam és a mai napon éreztem is, hogy nem volt semmiféle ellenségeskedés köztünk. Talán kezdtünk felnőni, vagy nem is tudom...

-Mayaaaa!!! Hannah fel akar mászni!! Segíts!! - hallottam meg Jack hangját, mire feleszméltem a gondolataimból és nevetve futottam ki hozzájuk. 

-Engedjétek fel! - kiáltottam nekik, Hannah pedig hevesen bólogatva egyetértett velem. Átkaroltam a vállát, mire ő rám vigyorgott. - Mi lányok, tartsunk össze. - kacsintottam rá. Hannah szemei felcsillantak és boldogan megölelt. Megállapítottam, hogy a mai nap engem többször ölelt meg, mint Taehyungot. Ezaz! Na, a versenyszellemem továbbra sem tűnt el...

Mire Taehyung is kijött, én már szaladtam vagy húsz kört az udvaron, a gyerekek ugyanis elkezdtek kergetni, azzal a szánékkal, hogy ha elkapnak, felvisznek magukkal a fára. Éppen ezért nem akartam, hogy elérjék a céljukat. 

Viszont sikerült jókedvre deríteniük úgy, hogy észre sem vettem és folyamatosan nevetve futottam el előlük. Nagyon jól éreztem magam. 

A szemem sarkából észrevettem Taehyungot, aki mosolyogva figyelt minket, és végre nem tartotta a kezében azt a hülye mobilt. Ez is feldobott, mert ma a szokásosnál többször bámulta a képernyőt, ami idegesített.

-Mayát kell elkapni? Oké! - kiáltott fel, mire én ijedten kezdtem el rohanni. Közben nem kerülte el a figyelmemet, hogy Taehyungnak is jobb lett a kedve, ami viszont nem tudom, minek volt köszönhető. Kezdtem azt érezni, hogy csakis kérdésekből áll a fejem, amikor ő a közelemben van. Hiába piszkált meg idegesített, Taehyungot akkor sem ismertem igazán. Sőt. Semennyire sem. Túl titokzatos volt, sosem tudtam megfejteni, mire gondolhat, ami zavart. 

-Ezaaaaaz, megjött az erősítés!!! - kiáltott Julian. Én már nem örültem ennek ennyire, mivel biztos voltam benne, hogy Taehyunggal sikerül majd elkapniuk. 

Az ikrek ellenem fordultak (nem ér!!), és igazából csak Hannah próbált meg fedezni, aki ma úgy tűnt, nagyon megszeretett engem. Haley össze-vissza futkosott, ő nem is engem kergetett, így csak a fiúkkal kellett számolnom. 

Épp Jack elől tértem ki sikeresen, amikor hirtelen megéreztem két kart magam körül, amik jól megszorongattak.

Taehyung!

-Áááá, engedj el!! - nevettem félig meglepve, félig zavartan. Honnan a bánatból került elő? Az előbb még sikerült elkerülnöm!

-Nem. - mondta, és bár nem láttam az arcát, szinte tudtam, hogy vigyorgott. 

-Engedj el!! - kértem, de nem voltam túl hiteles, mivel folyamatosan nevettem. Taehyung szorongatása átment inkább...nem is tudom. Ölelésbe? Mindenesetre éreztem, hogy zavarba jöttem tőle és a nevetést is abbahagytam. 

Az ikrek ujjongtak, amiért sikerült elkapniuk, és már másztak is fel a fára. Taehyungra bíztak engem, ő azonban meg sem mozdult és csak azt érzékeltem, ahogy a keze szorítása egyre enyhült rajtam, de mégsem engedett el. 

-Taehyung? Engedj el. - ismételtem immár komolyabban, de valamiért alig tudtam visszatartani a mosolygást. Még sosem ölelt meg így senki, és ez újdonság volt számomra, amivel nem tudtam mit kezdeni, de mosolyogtam. Ez pedig ösztönös reakció volt. 

Taehyung nem válaszolt, mire én határozatlanul megfogtam a kezeit és megpróbáltam lefejteni magamról. Fogalmam sincs, miért lettem ilyen óvatos, de a közelsége miatt egyszerűen alig mertem megmozdulni is. 

Taehyung hagyta, hogy levegyem magamról a kezeit, mire én lassan szembefordultam vele és nagy nehezen ránéztem. 

-Nem kell felmenned, hercegnő. - mosolyodott el. 

-Tudom. Nem is mentem volna. - motyogtam. Nem tudom, mi történt köztünk az imént, de Taehyung olyan kedvesen nézett, hogy elpirultam. 

Miért pirultam el?

Egyáltalán, miért gondoltam én így Kim Taehyungra?