Boy with fun

How??

-Te??? - kerekedtek el a szemeim a szomszédom láttán. - Nem megmondtam, hogy nyár végéig hallani sem akarok felőled?? - néztem rá dühösen. De ő a szokásos idegesítő módján csak vigyorogva vállat vont. 

-Fogadd el, hogy idén én győztem. - húzta ki magát magabiztosan. 

Na igen....Tehyung vs. Maya. 

Lehetne egy ilyen valóságshowt készíteni. De komolyan. Biztosan sokan néznék.

Taehyung középiskolás korom óta az életem része (sajnos), ugyanis ahogy megérkezett a szomszédba, és kiderült, hogy ugyanabba a suliba és osztályba fog járni, majd csupán az első héten három kiváló jeggyel gazdagodott, bennem azonnal felébredt a düh és a féltékenység. 

Kim Taehyung ugyanis legyőzött. Legyőzött a tanulásban és még a barátai száma is több lett az évek során. Ez pedig engem mindennél jobban idegesített. 

Szóval azóta vetélytársakként tekintünk egymásra. Ő is rám, mivel azért nem kell úgy lebecsülni engem se. Anya szerint még senkiben sem látott akkora versenyszellemet, mint bennem. Igen, valóban utálok veszíteni, éppen ezért nem akartam Kim Taehyung elégedett arcát bámulni és azt hallgatni, hogy idén kettőnk közül ő ért el több pontot a vizsgán és ezáltal sikeresebben zárta az évet, mint én. 

Azon a napon senki nem mert hozzám szólni, mert annyira dühös és zaklatott voltam. Taehyungnak pedig akkor vágtam a fejéhez, hogy egész nyáron még csak látni sem akarom. 

Nos, ez nem jött be. 

-Mit keresel itt? - húztam össze a szememet gyanakvóan. 

-Hát szerinted mit? Jöttem megnézi a gyerekeket. Úgy hallottam, te vigyázol rájuk, de így biztos voltam benne, hogy veszélyben lesznek, ezért gondoltam, besegítek. - magyarázta természetesen, majd belecsapott Jack (vagy Julian??) kezébe, aki össze-vissza vihogott. 

-Szerinted komolyan nem tudok kordában tartani négy gyereket?! Menj el, nem kell a segítséged. - fújtattam idegesen. Taehyung azonban ráérősen rákönyökölt az ablakpárkányra és elmosolyodott. 

-Ahogy elnézem, nem tudod, Maya. - nézett rám úgy, mint aki igazán jól szórakozik. Ideges voltam, mégpedig azért, mert egyből észrevettem, hogy a gyerek mellette sokkal nyugodtabb és jól neveltebb volt.

-Azt mondtam, menj el. Nem akarlak látni egész nyáron! - morogtam. 

-Ennyire zavar, hogy én győztem? Jó látni. - vigyorgott. 

-Tavaly én győztem! - vágtam rá. 

-De csak egy ponttal. - emlékeztetett. 

-De akkor is én győztem! 

-Az az egy pont igazán nem számít. - rázta a fejét kissé ingerültebben ő is. 

-Ó, dehogynem számít. - mondtam lesajnálóan. 

-Mindegy. Idén sokkal több ponttal én nyertem. 

-Tűnj el innen. - szóltam gorombán. 

-Nem. - felelte egyszerűen.

Már épp vissza akartam szólni, de hirtelen sírás ütötte meg a fülemet, mire ijedten először Taehyungra, majd a hátam mögé néztem. 

-Haley! - futottam ki a konyhából, majd felkaptam a síró kislányt. - Ne sírj, minden rendben. Na... - próbáltam nyugtatgatni, de alig hatott. 

-Anyát akajooom!!! - hisztizett. Ezzel nem tudtam mit kezdeni. Mondjam neki, hogy az anyukáját hét napig nem is fogja látni? 

A következő pillanatban becsörtetett az ajtón Jack (vagy Julian...), és legnagyobb meglepetésemre Taehyung is jött vele. 

-Nem azt mondtam, hogy menj el? - néztem rá szúrós tekintettel. 

-Hé, én szeretem a gyerekeket. És tudok is bánni velük. - tárta szét a karját, majd felém lépett, és elvette Haleyt a kezemből!

-Add vissza! - szóltam rá, mintha csak egy zsákról beszélnék. 

Taehyung azonban ügyet sem vetett rám, csak magához ölelte Haleyt és gyengéden simogatni kezdte a hátát. 

-Szia, Haley. Mit szeretnél csinálni? Biztos van valami kedvenc játékod ebben a nagy házban. Na? Megmutatod nekem? - kérdezte kedvesen, Haley pedig hirtelen abbahagyta a sírást és már csak szipogott. 

-Ühüm. - motyogta mosolygósan, mire én elkerekedett szemekkel bámultam Taehyungra. 

Hogy csinálta??? Hogy??