Boy with fun

Oh no

Taehyung bánásmódja a gyerekekkel kellőképpen felidegesített.

Haley konkrétan itta minden szavát, miközben a nappaliban a szőnyegen a kedvenc babájával játszottak.

-Arghhh... - morogtam és dühösen toppantottam egyet a lábammal.

Taehyung ügyet sem vetett rám.

-Mayaaaa, mikor lesz kész a reggeli?? - nyafogott az egyik iker, mire én idegesen a konyhába vonultam.

-JACK, ADD MÁR VISSZA!!! - hallottam a nappaliból a kiáltást, mire az ideg összeroppanás szélén állva kinéztem. De a látvány, ami fogadott, nagyon meglepett: Taehyung és a kis srácok már nagyban röhögtek valamin, én pedig azon agyaltam, hogy mégis hogyan sikerült Taehyungnak egy másodperc alatt lerendezni a fiúk veszekedését. Hihetetlen. És roppant bosszantó.
Azon kaptam magam, hogy kissé túl erősen ütöm a tojásokat a tányérba, mert olyan düh kapott el.
Miért jobb Taehyung a bébiszitterkedésben??
És egyáltalán, miért jött ide?! Az agyamra ment...

A reggeli készítése közben arra lettem figyelmes, hogy csend van.
De komolyan.
Csend.
Pedig én reggel óta csak futkostam és kiabáltam, mert a gyerekek is ezt csinálták, de most hirtelen sokkal nyugodtabbá vált minden.
Kíváncsian kilestem a nappaliba.
Taehyung Haley-vel játszott, miközben az ikreknek is segített bekapcsolni a TV-t, hogy valamivel játszhassanak. Hannah pedig....ő ott hasalt a kishúga mellett, de egyáltalán nem a játék érdekelte, hanem sokkal inkább Taehyung, akire úgy nézett, mintha a világ nyolcadik csodáját látná.
Hát persze. Kislányoknak egy huszonéves, jó fej, fiatal srác kell bébiszitternek. Hogyne.

Csakhogy Taehyung nem volt jó fej! Persze a gyerekek ezt nem látták, de én jól tudtam, mennyire idegesítő tud lenni.

-Kész a reggeli! - kiáltottam ki nekik, mire az ikrek letették a játékkonzolokat és őrültek módjára szaladtak be hozzám a konyhába.
Megkönnyebbültem, amikor láttam, ízlik nekik az étel. Legalább azt jól meg tudtam csinálni.
Hannah már evett, bár őt amúgy se érdekelte, hogy mit mondok, mivel most csak Taehyungot látta maga előtt.
Taehyung azonban felkapta Haley-t (erre Hannah pedig azonnal követte) és leültette a székre a konyhában.

-Nekem nem csináltál? - fonta keresztbe a karját Taehyung, mire nekem felszaladt a szemöldököm.

-Mi? Miért csinálnék? Csinálj te magadnak. - ráztam a fejem hitetlenül. - De sokkal jobb lenne, ha elmennél. - tettem hozzá, ami nagy hiba volt, ugyanis a négy gyerek is hallotta, és egyből kórusban kezdtek el kiabálni, hogy nehogy elzavarjam Taehyungot! Na szép, mondhatom!
Mérhetetlenül zavart, hogy őt jobban szerették. Sőt. Engem nem is szerettek.
Taehyung kedvesen biztosította őket, hogy itt marad, mire én hirtelen megragadtam a karját, odaszóltam a gyerekeknek egy "mindjárt jövünk"-öt, majd kihúztam magammal Taehyungot a nappaliba.

-Valami gond van? - vigyorgott rám azzal a "nyertem" vigyorral.

-Mondd, miért akarsz itt maradni? A szüleik engem kértek meg erre, még pénzt is kapok érte. Neked mi jó van abban, hogy itt lógsz? Csak menj el. - néztem rá dühösen.

-Nem kell nekem pénz. Szeretem a gyerekeket. - tárta szét a karját egyszerűen.

-De nem kell a segítséged! - vágtam rá, mire Taehyung kissé lesajnálóan pillantott rám.

-Nem úgy néz ki, hercegnő. Nem tudsz vigyázni ezekre a gyerekekre. Én is tudom, hogy őrültek tudnak lenni, de veled ellentétben én tudok bánni velük. Ezért kell maradjak. - érvelt igen magabiztosan. Engem azonban egyetlen szó ragadt meg a mondatából, amitől igazán felment bennem a pumpa.

-Ne hívj hercegnőnek. - feleltem frappánsan. Nem igaz, hogy tényleg ezen akadtam fenn! Taehyung elvigyorodott.

-Nem tetszik? Akkor jó.

-Utállak. - motyogtam inkább magamnak, de természetesen Taehyung is hallotta.

-Az érzés kölcsönös. - mondta, de még mindig azzal az idióta vigyorral a fején. Nagyon gyerekesen viselkedtem, ezért megpróbáltam összeszedni a gondolataimat és kicsit felnőtt módjára viszonyulni a helyzethez. És figyelmen kívül hagyva az utálatot, amit az előttem álló iránt éreztem.

-Mondd, miért olyan nehéz a felfogásod? Csak bele kell jöjjek. Menni fog. Ki ne tudna vigyázni négy gyerekre? Sima ügy, úgyhogy viszlát. - kezdtem el kifelé tolni a házból, de Taehyung meglepett az erejével, ugyanis egyáltalán nem mozdult.

-Álmodban, hercegnő. A gyerekeknek szükségük van rám.

-Nincs! Nem akarok veled bébiszitterkedni! Te miért akarsz? - fújtattam idegesen.

-Ugyan. Nem veled akarok. Csak a gyerekek érdekelnek. Ezért gondolom úgy, hogy velem biztonságban lesznek. - jelentette ki határozottan. Nem hittem el, hogy a nyári szünetem első hetét Taehyunggal kéne töltsem. Miért csinált ilyet önszántából?? Sose kerestük egymás társaságát, most miért nem tudott leakadni rólam??

-Sokkal idegesítőbb vagy, mint eddig bármikor. - jegyeztem meg, majd dühösen beviharzottam a konyhába, ahonnan hirtelen ismét hangzavar hallatszott.
Taehyung elégedett mosollyal követett. Láttam, mert morcosan hátrapillantottam rá.
Mivel azonban hajthatatlan volt, nem sikerült elküldenem. Fenébe...miért vagyok ilyen szerencsétlen mostanában? És miért nem sikerült egyszer sem legyőznöm ezt a hülyét már egy jó ideje??
Amikor pedig Taehyung kedvesen lenyugtatta a gyerekeket és megígérte nekik, hogy reggeli után játszanak majd, bennem végérvényesen is tudatosult a tény, miszerint egy teljes hetet Taehyung társaságában kell töltsek.
Jaj ne.