Boy with fun

Not funny

A gyerekek csak Taehyungra figyeltek. Sőt. Az ikrek egy idő után azzal kezdtek szórakozni, hogy ha én szólítottam őket, egyszerűen elszaladtak előlem, ha viszont Taehyung akart mondani valamit, arra bezzeg azonnal hallgattak. Miért??

-Elegem van... - huppantam le a kanapéra kifáradva, ugyanis éppen az ikreket kergettem az egész házban. Taehyung a lányokkal játszott, akik teljes csendben figyelték őt, ahogyan hozzájuk beszélt.
Morcosan, keresztbe font karral figyeltem őket, de a következő pillanatban Jack és Julian bukkantak elő az egyik ajtó mögül, mire én felpattantam és utánuk eredtem.

-Álljatok már le!! - kiáltottam, de egyikük sem figyelt rám. A két fiú olyan fürgén rohant a ház egyik szobájából a másikba, hogy képtelenség volt tartani velük a tempót. Hiába szerettem reggelente futni, az most nem segített.

-Maya, idegesítesz. Nem tudnál csendesebben szaladgálni? - pillantott fel rám Taehyung, mire éreztem, hogy mindjárt robbanok.

-Nem! - vágtam rá mérgesen. Miért voltam mindig dühös Taehyung közelében?? Mindenesetre úgy éreztem, hogy a hét végére valóban ideg összeroppanást fogok kapni.

Jack és Julian az udvarra rohantak ki, én pedig fáradtan követtem őket. Olyan szép lenne, ha egy ilyen csoda házban, csoda udvarral négy nyugodt gyerekre kellene vigyázni. De az élet nem tökéletes. Sajnos.

A szívbajt hozták rám, ugyanis egy pillanatig nem láttam őket sehol. De aztán jobban körülnéztem és megakadt a szemem egy fán, amin egy igazi kis faház volt barkácsolva (mint a HSM-ben Troy Boltonnál!!) és ott bújtak el a fiúk előlem.

-Jézusom... - morogtam. Nem az volt a probléma, hogy elbújtak előlem. Hanem, hogy nagyon tériszonyos voltam és még a legkisebb távolság a földtől is megrémített.

-Nem jössz fel? Pedig itt vagyuunk!! - nyújtotta ki rám a nyelvét az egyikük pimaszul. Gondterhelten sóhajtottam.

-Nem megyek! - kiáltottam vissza. Nem igaz, hogy ezen a napon többször adtam fel, mint egész évben bármikor. Pedig én sosem adom fel!! De ha magasságokról volt szó, sajnos teljesen használhatatlanná váltam. Anya szerint ezt tőle örököltem, mert elmondása szerint ő is világéletében tériszonyos volt. Hát, ez van. Nem igazán tudtam változtatni rajta. Pedig mindennél jobban akartam! De ha magasba kerültem, azon nyomban elkapott a pánik és a szédülés. Utáltam, mert olyan volt, mintha bármelyik pillanatban elveszthetném az eszméletemet.

-Fiúk, mondjátok már el, melyikőtök melyik!! - kértem tőlük, mert már nagyon zavart, hogy nem tudtam a nevükön szólítani őket.

A fiúk összenéztek, valamit súgtak egymás fülébe, majd vigyorogva rám néztek.

-Én vagyok Jack!! - kiáltották....mindketten.

-Na jó... - tettem csípőre a kezem frusztráltan, a fiúk pedig hangosan nevetve fetrengtek a faházban.

-Nagyon vicces!! - ráztam a fejem, majd unottan leültem a fűbe, mert muszáj volt szemmel tartsam őket.
A gondosan lenyírt fűben tépkedtem a fűszálakat, és néha szorongva pillantottam fel a faházra, amikor valami hangos puffanást véltem hallani. Olyankor mindig felkiáltottam nekik, hogy mi a fenét művelnek, de ők csak nevetve gúnyolódtak, amiért nem mertem felmenni. Erre csak legyintettem. Nem igazán hatott meg hat éves gyerekek viccelődése.

Egyszer csak kinyílt a hátsó ajtó és Taehyung futott ki rajta Haley-vel és Hannah-val a nyomában. A két kislány úgy követte őt, mintha egy világsztár után szaladnának. 

-Hol vannak a fiúk? - kérdezte Taehyung, de én morcos kedvemben voltam, így nem válaszoltam (jó! tudom, hogy gyerekes, de nagyon nagyon nem szívleltem Taehyung állandó társaságát). Ezért Hannah válaszolt, vagyis csak nevetve felmutatott a fára. Taehyung ámulva nézte a faházat, majd jókedvűen felkiáltott a fiúknak, akik persze azonnal kidugták a fejüket, és vigyorogva integettek le nekünk.