Megvásárolt feleség

8.

Madison

Nem tudok a megbeszélésre figyelni, szüntelenül csak Olivia szenvedő arca van előttem. Ahogy próbálja visszatartani a könnyeit, pedig legszívesebben zokogna. Nagyon megbántottam őt, pedig nem akartam. Egy idióta barom vagyok. Terhes a gyermekkel, a feleségem, együtt élünk már 1 éve. Nem hagyhatom, hogy elhagyjon, nem akarom, hogy nélkülem éljenek. Hogy csak kéthetente hétvégén láthassam őket. Mióta kiderült, hogy terhes egyre többször képzelem el az idilli családi képet, miszerint Olivia otthon vár a kisbabánkkal és én meg munka után sietek haza. Várom, hogy a gyermekünkkel közös programjaink legyenek, hogy hozzám bújjon, ha nyűgös. Ezekre vágyom, ezeket akarom és Oliviával. A megbeszélés végén visszaviharzom az irodámba és pakolni kezdem a cuccaimat. Nem bírok és nem is akarok tovább bent maradni, félek, hogy Olivia miként fog fogadni engem.

- Ma ebéd akkor? – toppan be Annie.

- Nem jó, halasszuk el és mondd le kérlek a mai programjait, megbeszéléseimet. Ma nem vagyok elérhető. A hívásaimat átirányítom neked.

- Miért? Mi a baj? Ilyet még sosem tettél – néz rám döbbenten – Baj van a babával, Olivia rosszul van?

- Nem. Rendben van a baba.

- Akkor? Mi a baj? – faggat tovább Annie.

- Hazamegyek a feleségemhez, vele leszek ma – mondom miközben tömködöm az aktákat a táskámba.

- Mit csináltál Madison? – teszi csípőre a kezét –Te nem szoktad feleségednek nevezni Olivát előttem.

- Megcsaltam és kiderült. Megtalálta a rúzsfoltos ingemet. Helyre kell hoznom.

- Terhes a gyerekeddel! Azt hittem már alakul köztetek valami érzelem, nem csak úgy tekintesz rá, mint akit megvettél. Hogy lehettél ekkora barom?

- Nem tudom, oké?! Nem tudom! – csattanok fel mérgesen. Széttárom a karjaimat és várakozva nézek rá – Elgyengültem, hülye voltam. Tudom, nem kell mondanod. De ha nem haragszol, akkor hazamennék hozzá és vele beszélném meg. Te meg tedd a dolgod és intézkedj!

- Barom vagy – jegyzi meg grimaszolva, majd magamra hagy. Gyorsan összepakolom a szükséges iratokat és már indulok is hazafelé. Tudom, hogy Olivia nem lépne csak úgy le, hiszen ő egy szerződés tárgya, nem teheti meg. Neki ki kell tartania mellettem történjék bármi, ez áll a szerződésben, amit aláírtam és amit ő is aláírt. De én egy ideje már nem így tekintek rá, társamként kezelem őt. Hiába állnék meg egy virágosnál, vagy vennék neki csokit, ide minden kevés. Ide csak a szavak és a tettek kellenek. Gyomorgörccsel lépek be a lakásunkba, nem tudom mi vár rám és ez kissé félelemmel tölt el. A nappali felől meghallok valami zenét, ami talán magyar lehet, mert semmit nem értek belőle.

- Szia! Hazaértem – ülök le mellé a kanapéra.

- Szia – köszön vissza anélkül, hogy rám nézve.

- Mit hallgatsz?

- Egy magyar együttest, ma eszembe jutott a nevük és rákerestem – válaszolja rám sem nézve. Meredten nézi monitort és közben tekergeti az ujjait, pont úgy, ahogy mindig, amikor zavarban van vagy szokatlan helyzetben.

- Elég... érdekes zenei elemeket tartalmaz, meg a hangzás is elég... egyedi.

- Igen, a Csík zenekar ilyen – von vállat és lecsukja a laptop tetejét.

- Olivia, tudom, hogy rosszul cselekedtem. Nem volt helyes, tisztában vagyok vele. Csak nekem annyira furcsa ez a helyzet, hogy házas vagyok és te terhes vagy.