Megvásárolt feleség

22.

Olivia

Nagyon haragszom Madisonra, már éppen kezdtem beleélni magam, hogy most már sínen vagyunk és figyel ránk, de tévedtem. Olyan könnyen feledkezik el rólunk, hogy az már szinte félelmetes. Ahogy Madison magával viszi Isabellt, akkor összepakolom a cuccaimat és elmegyek az edzőterembe kikapcsolódni. Az izzasztó óra után letusolok, majd átmegyek a bevásároló központba ebédelni. Ráérősen fogyasztom el az ebédemet és a kávémat, mivel nincs velem Isabell, hogy nyűglődjön. Kíváncsi vagyok Madison, hogy boldogul majd vele, mikor a kicsi álmosodni kezd, de nem akar aludni és éktelen hisztibe kezd. Miután bevásárolok a holnap sütéshez-főzéshez hazaindulok, nincs kedvem emberek között lenni. Alig lépek be a lakásba már csörög is a telefonom, Liza keres, hogy meghívjon vacsorázni magához. Gondolkodás nélkül igent mondok neki, mert hiányzik a társasága, pedig tegnap este szintén együtt vacsoráztunk. Tartom magam a Madisonnak tett ígéretemhez, hogy nincs semmi közöttünk. Amikor találkozunk, akkor csak beszélgetünk, még összebújás sincs. A délután nagy részét takarítással töltöm, csak 17 óra után dőlök le egy kávéval a kezembe a kanapéra. Magamhoz veszem a telefonom és megnyitom az üzeneteket. Madison küldött pár fotót Isabellről, hogy alszik és hintázik a játszótéren. Mindegyik képen mosolyog, szóval biztos nagyon érzik magukat. Válaszolok neki, hogy örülök, hogy minden rendben, majd félredobom a készüléket. Félóra ejtőzés után letusolok, kényelmes farmerbe és pólóba bújok, majd lesétálok Lizához.

- Szia. Végre itt vagy. Gyere be – örül meg nekem, majd röviden magához ölel.

- Szia. Hmm valaminek itt jó illata van, mit készítettél? – kérdezem, ahogy belépek a lakásba.

- Ne gondolj nagy dologra, csak sima grill csirkemell csíkokat saláta ágyon, desszertnek meg fagyi van.

- Tökéletes. Segítsek valamit?

- Nem kell, már készen van, csak tálalnom kell – mondja, majd kézen fogva húz maga után a konyhába. Leültet az asztalhoz, majd pár perc múlva már elém is rak egy tányért megpakolva mindenféle finomsággal – Jó étvágyat.

- Köszönöm, neked is. Dolgoztál ma? – érdeklődöm a napja felől két falat között.

- Igen, egész jól meghaladtam, de még sok van hátra. Unalmas a könyv, amit fordítok, így nehezebben haladok. Jó lenne már túllenni rajta. Holnap kicsit pihentetem, hátha hétfőn új lendülettel tudok nekivágni.

- Rápihensz egy kicsit, utána jobb lesz.

- Remélem. Ha már te is és én is szabadok vagyunk holnap, akkor nem csinálunk valamit? – kérdezi rám mosolyogva.

- Nem tudom még.

- Mikor hozza vissza Madison Isabellt?

- Majd csak 19 óra felé, fürdetés előtt.

- Elméletileg – húzza el a száját keserűen, amit hirtelen nem tudok hová tenni, így csak kérdőn nézek rá. Eddig sosem élcelődött Madisonon, most mégis úgy érzem, hogy gúnyolódik rajta, rajtunk.

- Mi az hogy elméletileg?

- Lehet nem bír majd vele, vagy nyűgös lesz Isabell és hamarabb hazahozza.

- Bír vele, ő is anyja. Szeret vele lenni és maximálisan gondját tudja viselni – mondom határozottan és lerakom a villámat a tányér szélére.

- De az utóbbi időkben nem nagyon foglalkozott vele, ezt te mondtad. Hanyagolta a lányát, ahogy téged is a munka miatt.

- Tudom – ismerem be, majd újra a villámért nyúlok, de már csak piszkálom az ételt a tányéromon. Ez most nagyon nem esett jól tőle, én csak könnyed beszélgetős vacsorára vágytam, de ehelyett itt is konfliktus kezd kialakulni.

- Ne haragudj, nem akartam bunkó lenni veled – mondja halkan Liza és a kezemért nyúl. Finoman megszorítja, majd összekulcsolja az ujjainkat.

- Jól van, felejtsük el.

- Köszönöm. Ülj át a nappaliba, viszem a fagyinkat. Rendben?

- Oké – tolom ki magam alól a széket és átsétálok a nappaliba. Ránézek a telefonomra, de Madison nem jelentkezett, ezek szerint jól boldogulnak. Liza lehuppan mellém a kanapéra és a kezembe nyom egy adag fagylaltot. Egy darabig kínos csendben esszük egymás mellett a fagyit, végül a csendet ő töri meg.

- Akkor holnap valami?

- Lehet róla szó – mondom mosolyt erőltetve magamra.

- Örülök neki, akkor elmehetnénk a kikötőkbe. Az nagyon szép hely, voltál már ott?

- Nem, még nem. Mehetünk, csak 18 óra felé érjünk haza, mert jön Madison Isabellel.

- Hazaérünk addigra, ígérem. Mikor fogtok elválni? – kérdezi váratlanul, mire nekem torkomon akad a fagylalt.

- Én még nem tudom, nem írtam alá semmit. Még nem beszéltünk róla.

- De alá fogod írni a papírokat nem?

- Liza, ne beszéljünk róla, kérlek – próbálom elterelni a témát.

- De beszélnünk kell róla Olivia. Tudnom kell! Én veled akarok lenni, együtt akarok lenni veletek. Része akarok lenni az életeteknek. Azt hittem előre felé haladunk, de úgy látszik nem.

- Adj egy kis időt, hogy rendezzem ezt az egészet.

- Megint?! Te mindig csak időt kérsz tőlem Olivia. Mikor látod már be végre, hogy Madison nem fog megváltozni?! Neki mindig is a munka lesz az első, míg te Isabellel a második helyen álltok. Ez nem fog változni. Én akarlak titeket, és szeretlek és Isabellt is szeretem. Én kimondom, én érzékeltetem ezt veled már az elejétől fogva. Madison mondja neked, hogy szeretlek? Mondja, hogy majd megőrül, hogy veled lehessen? – fakad ki Liza indulatosan, amit én csak összeszorított szájjal hallgatok. Eddig olyan békésen tűrte a kettős életünket, de úgy látom most már betelt nála az a bizonyos pohár – Olivia, miért vagy együtt Madisonnal? Nem értékel téged, úgy ahogy én.

- Ez nem igaz, értékel ő is, csak ő máshogy mutatja ki. Mi házasok vagyunk Liza. Nem véletlenül mentem hozzá. A mi kapcsolatunk más. Holnap ahogy hazahozza Isabellt, akkor fogunk beszélgetni. Addig nem tudok neked mit mondani.

- Mert holnapra tudni fogod, hogy vele maradsz-e vagy nem? Ezt te sem gondolod komolyan. Ha valóban el akartál volna tőle válni már rég megtetted volna – jegyzi meg keserűen. Sértett tekintettel néz rám, majd a kanállal piszkálni kezdi a maradék fagyiját.

- Hazamegyek, köszönöm a vacsorát – rakom le a tálkát az asztalra, majd köszönés nélkül kisietek Lizától. Ő pedig meg sem próbál megállítani. Mire felérek a saját lakásomba, addigra annyira elönt a letargia, hogy rögtön az ágyamba dőlök. Látom, hogy megmozdul a plafonra rögzített kamera, biztos Madison ellenőrzi, hogy itthon töltöm-e az éjszkát. Bárcsak minden maradt volna a régiben, akkor nem kéne most kínlódnom, hogy mit tegyek Madisonnal és Lizával. Most egy utolsó senkiházinak érzem magam, mert mindkettőjük felé vannak érzéseim. Már hetek óta gyötör a bűntudat, amiért Liza is az életemben van, miközben házas vagyok. Olyan tapasztalatlan vagyok ilyen téren, nekem nem volt bulis és vad románcos éjszakáim, amik szinte minden fiatalnak volt. Én otthon keményen dolgoztam iskola mellett, hogy összeszedjek annyi pénzt, hogy ki tudjak jönni Angliába. Nem volt időm szórakozni menni vagy ismerkedni valakivel. Nem volt egyéjszakás kalandom, nem lógtam hétvégéken a barátaimmal, nem tartottam több vasat tűzben egyszerre. A tapasztatlanságom hiányában nem tudom ezeket a dolgokat kezelni. Úgy érzem magam, mint egy kis csitri, aki nem tud választani a két szerelme között. Érzelmi analfabéta vagyok. Úgy érzem mindkettőjüket szeretem, de mégis mindkettőjükben van olyan tulajdonság, amit nem szeretek. Liza figyelmes, gondoskodó és mindig ott volt, mikor szükségem volt rá, de nem hagy személyes teret nekem. Még egy kávét sem tudok meginni, hogy ne fogná a kezem vagy simogatna. Madisonnak legtöbbször a munkája az első, nem veszi észre az idő múlását. Jó tulajdonságai pedig, hogy imádja Isabellt és nagyon jó anyuka. Amikor le tudja tenni a munkát, akkor nagyon jó vele lenni, szórakoztató és vicces. Madison nagyon ragaszkodik hozzám, amikor valamiben elbizonytalanodik mindig kikéri a véleményemet és ez nekem nagyon sokat, mivel ő elég karakán típus. Szeretem benne, ahogy vágyakozva néz rám, olyankor a szemei teljesen megváltoznak. De a munkamániája az őrületbe kerget és nehezen tolerálom, hogy olyankor elfelejt minket.