Megvásárolt feleség

9.

Olivia

Amikor beindul a szülés, akkor Madison éppen Anglia másik szegletében van egy nagyon fontos megbeszélésen. Próbálom hívni, de természetesen nem veszi fel a telefont, így egy üzenetet küldök neki. Előzőleg meghagyta, hogy melyik magánkórházba kell mennem és kit kell felhívnom, ha jön a baba. Az orvos küld értem egy kocsit, ami alig 15 percen belül már csenget is az ajtómon. Hozza a csomagomat, segít beszállni a hátsó ülésre és már száguldunk is a kórházba. Útközben felhívom Madison édesanyját, Susan-t, aki hangosan ujjongva örül meg a hírnek, biztosít, hogy 1 órán belül jön ő is hozzám. Félek a szüléstől, de talán még jobban félek az előttem álló anyai feladatoktól. Mai napig nem sikerült megbarátkoznom a gondolattal, hogy lesz egy kisbabám. Ahogy beérünk a kórházba szinte meggyorsul az idő. Mindenféle vizsgálatra hordanak, majd mindkettőnk szívhangját kezdik figyelni. Éppen csak lefekszem az ágyra, amikor betoppan Susan és nekilát a végeláthatatlan történeteinek a szülésekről. Pont ezekre az információkra nem lettem volna kíváncsi, de nem akarom megbántani, hogy maradjon csendben. Szerencsére a kisbaba már kint akar lenni, minél hamarabb, így áttolnak a szülőszobába. Susan biztosít róla, hogy addig tovább hivogatja a lányát, mert eddig semmi válasz nem érkezett felőle. Pedig úgy volt, hogy velem lesz végig. Megígérte nekem, hogy bárhol is lesz azonnal indul hozzánk. Aki azt mondja, hogy a szülés fájdalmas az hatalmasat téved. Rettenetes kínszenvedés hosszú-hosszú perceken keresztül. Már ott tartok, hogy megkérem az orvost, hogy altasson el és szedje ki belőlem, ahogy akarja, amikor végre megszületik a kislányunk. Nem sokat látok belőle, mert kissé homályosan a szemem, meg a baba is „koszos" és üvölt is. Az egyik nővér magával viszi, míg a másik engem tesz rendbe. Újabb adag fájdalomcsillapítót kapok, majd visszatolnak a saját szobámba. A nővér magával viszi Susan-t, hogy én tudjak pihenni és hogy megmutathassa neki az unokáját. Jól esik a csend, hogy nem beszél hozzám senki és nincsenek géphangok körülöttem. A fájdalom ellenére azért sikerül elaludnom, annyira kimerített a szülés.

- Szia. Gratulálok, nagyon ügyes voltál – hallom meg Madison hangját az ágyam mellől. Odahajol hozzám és hosszan puszilja meg a számat, majd mosolyogva ül le a székre.

- Szia. Lecsúsztál a nagy buliról – fordulok félig felé.

- Tudom, sajnálom. De a legvégére ideértem, csak anyától nem tudtam szabadulni. Locsogott össze-vissza. De a nővért sikerült elcsípnem, akinél a kislányunk volt. Segítettem lefürdetni és felöltöztetni. El is ringattam, most alszik.

- Minden rendben van vele? Én szinte nem is láttam.

- Minden rendben van vele, persze. Egészséges, gyönyörű baba. Picike kis kezei és lábai vannak, most még világos barna haja és kék szeme. Kis pisze orra és hatalmas tüdeje. Nagyon tud ordítani – újságolja csodálattal a kezemet szorongatva. Árad bele a boldogság és a lelkesedés, ilyen kitörő örömet még sosem láttam tőle, de nagyon jó ránézni.

- Akkor készüljünk erre?

- Remélem nem – nevet fel – Mondta a nővér, hogy szóljak, ha felébredtél és akkor behozza nekünk a babát.

- Most már hívhatjuk a nevén, hogy megtudtuk, hogy kislány.

- Igen. Akkor szólok a nővérnek, hogy hozza be nekünk Isabell-t – pattan fel a székről és kisiet a szobából. Én meg kiélvezem a nyugalmam utolsó öt percét, mert ezután nem nagyon lesz benne részem.

Három napot maradunk a kórházban Isabell-lel. Ez idő alatt sokat segítenek a nővérek, többek között megmutatják, hogyan kell fürdeni, pelenkázni és szoptatni. Mikre kell figyelnünk a babával kapcsolatban a mindennapokban. Megnyugtat a sok tapasztalt nővér jelenléte, félnék még kettesben maradni a babával. De nem húzhatom tovább három nap után értünk jön Madison és hazavisz minket. Otthon csakis egymásra vagyunk utalva. Az első egy hetet Madison is itthon tölti velünk. Segít mindenben, ami csak a babával kapcsolatos, pelenkázza, altatja és mesél is neki. Lépten-nyomon figyeli a légzését és újraolvassa a babanevelős könyveket. Neki valahogy zsigerből jön ez az anyaság, de én nekem nem. Szerencsétlennek érzem magam, hogy rosszul fogom a gyereket. Gyötör a lelkiismeret-furdalás, hogy a szoptatás alatt sem érzem, hogy a kicsi az enyém lenne. Olyan idegennek érzem magam ebben a családi képben. Szeretem Isabell-t, de szerintem nem azzal az anyai szeretettel, ahogy kéne. Utánaolvastam a neten is ennek, egyes anyákat akkor kap el ez az érzés, mikor először megpillantják a kisbabájukat, másokat meg az első szoptatásnál. Nekem egyiknél sem lobbant fel ez a „felismerés". Rossz anyának érzem magam, félek, hogy sosem leszek jó. Minél többet veszem a karomba Isabell-t, hátha ettől előjön az ösztön, de egyszerűen semmi. Az első nap, amikor csakis én vagyok otthon Isabellel egész jól sikerül, ahhoz képes, hogy mennyire izgultam. Magyar mondókákkal altatom el és mindenféle gond nélkül vészeljük át a napot. Madison, amint hazaér kisajátítja a kicsit, így nekem van időm egy forró fürdőre. Miután megetetem visszaveszi magához és sétálni kezd vele, miközben folyamatosan beszél hozzá. Maximálisan kiveszi a részét a gyerek körüli teendőkből, ami engem megnyugtat, hogy nem egyedül kell megbirkóznom a feladattal. Örülök neki, hogy az esti műszakot átveszi, mert én a nap végére teljesen kifáradok. Biztos azért viselnek meg jobban a napi feladatok, mert nagyon rástresszelek és mindent tökéletesen akarok csinálni, hogy Madisonnak megfeleljen.

- Anyáék át akarnak jönni a hétvégén, de mondtam nekik, hogy maximum csak 1 órát maradhatnak – meséli Madison, amikor már az ágyban fekszünk.

- Rendben, de ugye nem kell sütnöm-főznöm, mert arra még nincs energiám.

- Dehogy! Te csak pihenj. Délután jönnek olyan 3 óra felé és úgyis csak az unokájukat akarják látni. Utána mennek is tovább valami gyűlésre vagy mire.

- Az jó – dünnyögöm álmosan. Annyit még érzékelek, hogy Madison közelebb csúszik hozzám és magához ölel, de utána elnyom az álom. Tudom, hogy ő már vágyik együttlétre, de én még képtelen vagyok rá. Annyira kimerültnek, kizsigereltnek érzem magam, hogy semmi vágy nincs bennem.

Isabell egyre többet van ébren és nekem feladja a feladatot hogyan szórakoztassam, hogyan kössem le. Hiába még csak tizenkét hetes, valami ingerre szüksége van. Leülök vele a nappali kanapéjára, szemből az ölem fektetem a felhúzott combjaimra támasztva a hátát. Nézem a gyönyörű kék szemeit, amik ugyanolyanok, mint Madisoné.

- Tudod azért tőlem is örökölhettél volna valamit, elvégre bennem növekedtél 9 hónapig – magyarázom neki, ahogy az arcát simogatom – Remélem azért jellemben inkább rám fogsz hasonlítani. Anyu néha nagyon morcos tud lenni, ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretné. Az eszét is örökölheted tőle, tudod ő nagyon okos és szorgalmas. Te is ilyen legyél, rendben? Ha majd a háziban kell segíteni, akkor hozzá fordulj, jó? Minden más ügyben hozzám gyere, majd jókat fogunk beszélgetni és kirándulni mindenfelé. Látnod kell az egész világot. Tele van szebbnél szebb helyekkel. Én alig láttam belőle valamit, de majd veled bejárunk mindent, rendben?

- Engem se hagyjatok itthon – riadok fel Madison hangjára.

- Mióta hallgatózol?

- Azóta, hogy azt mondtad neki, hogy hozzám forduljon a házi feladatával – mondja mosolyogva. Közelebb sétál hozzánk, először Isabell kap egy puszit a feje búbjára, majd én a számra – Mindjárt jövök, csak kezet mosok.

- Rendben.

- Egyébként én is remélem, hogy jellemben rád fog hasonlítani – szól még vissza a fürdőajtóból röhögve.

- Lebuktunk Babám, de legalább ő is tisztában van vele, hogy én vagyok a jobb fej – mondom neki az anyanyelvemen, hogy Madison ne értse, ha esetleg újra hallgatózik. Isabell hatalmas szemekkel néz rám, majd elmosolyodik. Tudom, hogy ez még nem tudatos mosoly, csak önkéntelen, de olyan jól esik. Én láthatom az első mosolyát, nekem jutott.

- Mi a baj? – ül le mellém Madison.

- Semmi. Miért kérded?

- Mert könnyezel – törli le a könnyeimet.

- Minden rendben, csak olyan szép kislányunk van. Úgy szeretem – dőlök a vállára. A mosoly volt az a pillant, ami felélesztette bennem az elveszettnek hitt anyai ösztönt. Mintha átszakadt volna bennem egy gát, ami eddig akadályozta, hogy igazi, anyai szeretettel szeressem a kisbabámat. Tudom, hogy még sok boldog és szeretetteli pillanatunk lesz, ami tovább mélyíti az érzéseimet.

- Szerintem is szép, jól összehoztuk – veszi át magához a kicsit. Ilyenkor általában elpakolok és mosást indítok, amikor Madison hazaér és átveszi a gyereket. De most itt maradok mellettük és figyelem őket, szorosan a páromhoz bújva. Madison nagyon sokat változott a gyerek érkezése óta. A hét nagy részében időben hazaér, és ő aki nem beszél sokat most megállás nélkül magyaráz Isabellnek. Elérzékenyülve nézi minden egyes mozzanatát és a nap folyamán több képet is küldenem kell róla. A telefonja galériája eddig szinte üres volt, most meg tele van a kislánya fotóival. Velem is sokkal figyelmesebb, többet simogat és ölelget, amire nagyon nagy szükségem volt már hónapok óta. Az anyaság megváltoztatta őt.