Istenek elől menekülve

Apollón kap egy ,,isteneset"| part 1.

 Angel

   Higgyétek el, nem a legjobb szórakozás félvérnek lenni. Mert akkor szinte az egész világ a fejedet akarja. Én már csak tudom. Én is félvér vagyok.
  A nevem Angel Harmony Campbell. Athéné lánya vagyok. Négy évet éltem a Félvér Táborban, ahol mindenki kiközösített, pár embert kivéve. Ők próbáltak barátkozni velem, de akkoriban depressziós voltam, és nem engedtem senki közel magamhoz. Kheiron... Őt meg hagyjuk inkább a francba! Ő igaz, békén hagyott, de a piszkálódások felett szemet hunyt.
  Egyedül a saját anyám volt kedves velem (meg az előbb említett pár ember). Hetente egyszer mindig megjelent álmomban, illetve kéthavonta egyszer még arra is szakított időt, hogy meglátogasson. Ilyenkor persze úgy gondolhatjátok, hogy a testvéreimet ette a sárga irigység. Hát nem. Ugyanis ezeket a találkozókat titokban szerveztük le.
  De mióta másfél éve Athéné eltűnt, egyre nyomorúságosabb lett ott az életem. Nagyjából egy hónapja megszöktem. Utcákon laktam, élelmet boltokból loptam, valamint a szörnyekkel harcoltam. És természetesen nagy nehezen távol tartottam magam a Félvér Tábor embereitől, akik mindenhol keresetek.
  Egész jól elvoltam pár nappal ezelőttig. Ugyanis megtámadott az alvilág kutyája, Kerberosz. És természetesen belefutottam egy pasasba, akit először a hátam közepére se kívántam. Már majdnem sikerült szíven szúrnom a szörnyet, mikor az szépen földhöz vágott.
  Valószínűleg egyből elájulhattam, mert képszakadás, néhány hülye álom és látomások kínoztak egy ideig, majd egy idegen házában ébredtem.
  Mikor kiderült hogy a tolvajisten, Hermész a ház tulaja, egy kissé meglepődtem megijedtem satöbbi. Viszont mikor bedobta az ajánlatát, egy nagy kő esett le a szívemről. Végre lesz hol laknom. Sőt... Biztonságban leszek. Így természetesen elfogadtam.

🦉🦉🦉🦉🕊️🕊️🕊️🕊️🦉🦉🦉🦉🕊️🕊️🕊️🕊️

  Már 3 napja lakok Hermésznél. Eddig még senki sem támadott meg minket.
  A 2. nap elmentünk bevásárolni. Lényegében Hermésznek kellettek új futócipők, de mivel nem volt egy ruhám sem, nekem is kellett venni mindenfélét. Mikor előállt ezzel az ötlettel ( mivel nem az enyém volt, mármint az ötlet), először  ellenkeztem, de végül beláttam, hogy nincs más választásom. Mikor kiléptünk a boltból, így szóltam az istenhez:
- Köszi a ruhákat, majd valamikor vissza fizetem, ha tudom.
- Ne fáradj ezzel - legyintett az - Vegyük úgy, hogy ajándékba kaptad.
  Nem tudom, hogy felmerült- e bennetek az a kérdés, hogy Hermésznek egyáltalán honnan van pénze. Mielőtt rávágnátok kapásból, hogy lopta, előtte szólok, hogy kivételesen nem.
  Van egy jól fizető állása szakácsként az egyik Central Parkhoz közeli étteremben. Megígérte, hogy egyszer majd megmutatja, de a pletykák szerint (amiket az utcán hallottam még mikor szökésben voltam) nagyon előkelő hely.
  És hogy Hermész miért dolgozik? Jó kérdés. Erre meg én sem tudom a választ.

🦉🦉🦉🦉🕊️🕊️🕊️🕊️🦉🦉🦉🦉🕊️🕊️🕊️🕊️

  Ma délután semmi egyéb dolgunk nem volt. Én a kis lakás erkélyén nézelődtem, míg Hermész... Hát, nem tudom, mit csinált. De ha tippelhetnék, valami olyasmit, ami nem megy túlzottan jól neki. Mert szinte félpercenként hallottam, hogy görögül káromkodik. Mivel nem oda figyeltem, csak futólag kaptam el néhány szót, mint például: ,,büdös, rohadék, utolsó, mocskos, féreg". Azután... Jó, ezt most nem részletezném. Inkább néztem tovább a várost.
  Néhány percnyi bámulás után hirtelen megdermedtem. Valami nem stimmelt. Már jó ideje egyetlen hang sem szűrődött ki a házból. De ezt betudtam annak, hogy Hermész végre belefáradt a káromkodásba.
  Viszont mégis... Túl gyanús volt ez a csönd. Ezért úgy döntöttem, ránézek az istenre, nehogy valami hülyeséget csináljon. Mert szerintem kitelik tőle.
  Az erkély először a nappaliba vezetett. Egyszerű, szürke falak, néhány kanapé és egy könyvesszekrény. TV vagy elektronikai eszközök nem voltak.
  Gyorsan körbenéztem a nappaliban, hátha észreveszem őt valahol. Ott nem volt.
  Tovább mentem a fürdő felé, de ekkor a konyhából dühös morgás hallatszott: ,,...hogy én egyszerűen miért nem vagyok képes normálisan, szerencsétlenkedés nélkül elmosogatni?! A végén még beleáll a karomba egy kés..." Ez hallatszott a zárt ajtók mögül.
  Az ajkamba haraptam, és sikeresen elfojtottam a feltörni készülő nevetésemet. Az ajtóhoz léptem és bekukucskáltam. Amit ott láttam valószínőleg életem végéig nem felejtem el: Szinte minden vizes, még a plafon is, Hermész pedig ennek a közepén állt a tanácstalanul, kezén konyhakés által vágott sebek.
  Most már nem bírtam tovább: Hangosan felkacagtam. Hermész is észrevett. Először nem tudta, min nevetek, aztán leesett neki, és kissé szégyenkezve elpirult.
- Ooké, ez elég kínos...
- Nem mondod - nevettem még mindig - Ne segítsek?
- De, azt megköszönném.
  Néma csendben elmosogattunk. Miután végeztünk, mindketten visszamentünk a nappaliba, és leültünk egymással szemben a kanapékra. Én még mindig mosolyogtam az isten ügyetlenségén. Hermész szemmel láthatóan még mindig zavarban volt.
  Pár percig csak ott ültünk és néztük egymást. Nekem ez az állapot gyorsan átment bambulásba.
  Nem tudom, mennyi ideje lehettünk így, egymással szemben, mikor Hermész hirtelen összerezzent, majd hallgatózni kezdett. A hirtelen mozdulata engem is felébresztett a kábulatból, és felpattantam.
 - Mi tört... - kezdtem volna mire Hermész a másodperc töredékének a töredéke alatt mellettem termett, és befogta a számat.
 - Sssh! Valaki közeledik!
  Füleltem, de nem hallottam senkit. Majd mikor már kérdőre vontam volna Hermészt, hogy mi volt ez az egész, hirtelen erősebben kezdett el sütni a nap, fénye beragyogta az egész szobát. Hunyorognom kellett, hogy lássak is valamit. Lassan, de biztosan egy ember alakja kezdett összeállni. A fényből.
  Hermészre néztem, hogy ő mit szól hozzá. Amit láttam, megdöbbentő volt. Ijedt, szinte már a pánik szélén volt. Félelemmel teli szemmel nézte az alakot.
  Sokkos állapotban volt. Picit megböktem a karját, hátha kicsit feleszmél. Sikerült. Kissé hátrébb lépett.
  Az alak végre testet öltött és most már be tudtuk azonosítani, ki is ő. Apollón, a napisten.
  A külsejéről röviden annyit, hogy... Hát... Izé... Elég jóképű... Szőke haja hossza majdnem elérte a vállát, a szeme olyan kék volt, mint a felhőtlen napokon az ég. Napsárga rövidnadrágot, és egy hozzá tartozó, kissé halványabb sárga ujjatlan pólót viselt.
  Mikor Apollón megszólalt, a hangneméből kiderült, hogy a kidolgozott test és az angyali arc mögött egy beképzelt, egoista személyiség lapul:
- Na mi van, Hermész? Talán megkukultál? Már nem is üdvözlöd a legjobb haverod? Engem nem lehet egykönnyen elfelejteni - hergelte az istent. Majd észrevett engem.
  A szeme kékjében szó szerint el lehetett veszni. Apollón az én szemembe, én pedig az övébe bámultam. Az isten elkomorodott, majd pár pillanatig zavarodottságot lehetett felfedezni a tekintetében.
  Apollón körbepillantott a szobában és megszólalt:
- Én... Hol vagyok...? - majd arany villanás látszódott a szemében, és visszatért a szokásos, egoista vigyora.
  Csettintett egyet, mire a sok fény körülöttünk ,,megszilárdult", és egy arany színű kötél képződött belőle.
  Akaratlanul is elmosolyodtam, majd vigyorogva így szóltam:
- Ezzel mi a terved? Kit akarsz foglyul ejteni? - aztán hirtelen eszembe jutott egy ötletes beszólás: - Talán önmagad rabja akarsz lenni?
  Látszott rajta hogy vérig sértettem, de nem törődött velem. Mintha ott se lettem volna. De úgy tűnik, felfogta a célzást: Tudom, hogy nagyra van magával.
  Apollón felkapta a kötelet, és visszafordult Hermész felé. Nem tudtam mit akarhat tőle a napisten, de annyi leesett, hogy nem békés szándékkal jött, ezért előhúztam a tőröm.
  Mikor Apollón megpörgette a kötelet, mint egy lasszót, Hermész elkapta a felkarom, és hátrarántott. Pechemre egy fal közelében voltunk tehát nem sok esélyünk volt a menekülésre. De a tolvajisten valahogy mégiscsak megoldotta. Továbbra is a felkaromat szorongatva a konyha felé vette az irányt, így kénytelen voltam követni, pedig szívesen belemártottam volna a tőröm Apollónba.
  A konyhába érve Hermész sietve kulcsra zárta az ajtót, és a végében lévő kis ablakig hátrált velem. Szembefordított magával, majd ezt hadarta el:
- Angel, kérlek, bújj el valahova vagy szökj ki a házból, vagy mit tudom én, csak gyorsan tűnj el innen! Ez most kettőnk ügye, nem szeretném ha te is belekeverednél.
- Mi? Ne legyél idióta. Természetesen maradok, és segítek - makacsoltam meg magam - Nélküled egy lépést sem. Az utcán kóboroltam, te pedig befogadtál, pedig nem is ismertél. Szóval, az a minimum, hogy segítek neked rendezni a kis ,,ügyedet".
- Angie, kérlek! - nézett rám könyörgő szemekkel - Nem akarlak elveszíteni.
  Várjunk, mi!?
- Hermész! Engedj be! - üvöltötte odakintről Apollón - Ezzel nem menekülsz el a végzeted elől, csak késelteted azt!
  A napisten ordibálását hallva még nagyon késztetést éreztem, hogy Hermész mellett maradjak.
  Apollón kintről nekifeszült az ajtónak, és a recsegésből hallani lehetett, hogy nem bírja sokáig. Közben folyamatosan ordibált.
  Hermész ha lehet, még könyörgőbben nézett rám.
 - Kérlek... Nem lenne jó, ha bajod esne.
  De tényleg... Ilyenkor mi leli őt?
 - HERMÉSZ! - ordította kintről Apollón
  A nagy ordibálások közepette azonban körvonalazódott bennem egy terv.
 - Rendeben, elbújok - szólaltam meg hirtelen - De ha nagy a baj, közbelépek. Megegyeztünk?
  Apollón már majdnem kidöntötte a helyéről az ajtót, ezért Hermész kénytelen volt beleegyezni.
  Kinyitottam az egyik szekrény ajtaját, majd bemásztam néhány lábos közé.

Hermész

  Szerencsére Angel észhez tért, és elbújt. De azt kénytelen voltam elfogadni, hogy ha probléma adódik, kicsit besegít.
  Miután bezáródott a szekrény ajtaja, előhúztam a hírnökbotomat, majd felvettem a támadáshoz szükséges alappozíciót. Úgy éreztem, képes lennék bármi áron megvédeni Angel-t. Várjunk, miket beszélek?! Nem szokásom a kivételezés...
  Nem hagytak sokáig ezen agyalni, ugyanis az ajtó megadta magát. Óriási reccsenéssel kidőlt a helyéről. Apollón ott állt győzelemittas, levakarhatatlan vigyorral a fején. A szeme a kékje mellett aranyozottan csillogott. Fura volt, de betudtam annak, hogy a napisten, ezért néz ki úgy, ahogy.
  Felemeltem a Kaduceust, és támadtam... Volna, ha az a nyomorék azzal a hülye lasszóval ki nem szedte volna a kezemből az egyetlen használható fegyverem. 
  Görögül káromkodtam egyet, majd - normális penge híján - felkaptam egy serpenyőt, és azzal támadtam.
  Villámsebességgel Apollón előtt termettem, és már épp készültem kupán vágni, mikor megragadta a karom, hátracsavarta, aminek következtében a földre estem, (Aú) és a szekrényes részleghez lépett. Megállt, pont az előtt, ahol Angel rejtőzködött.
- Ne, ne, ne... - motyogtam, majd nagy nehezen feltápászkodtam, és Kaduceust a kezembe véve bronzkarddá változtattam azt. A botom ezen képességét csak nemrégiben fedeztem fel.
  Apollón felé szaladtam. A közeledésemre elvigyorodott, aztán hirtelen kirántotta a szekrény ajtaját...