Istenek elől menekülve

Egy csodálatos éjszaka

Angel szemszöge

Futottam. Valami üldözött. Félig a Minotauruszra, félig a Nemeai Oroszlánra hasonlított. Rémisztő volt. Egy mutáns...

Egyre fogyott az erőm. A haladásomat még jobban lassította a hasam, ami olyan méretű volt, mintha terhes lennék. Minimum.

Sötét volt, de első ránézésre úgy tűnt, mintha Seattle-ben lennék, az amazonok főhadiszállásának városában.

Erőteljesen lihegtem. Majdnem elestem, de valaki a karomat megragadva megtartott.

- Tarts ki! Még nagyjából százötvenhárom méter, és elérünk a kórházba! Ott a szörnyek már nem tudnak ártani nekünk.

- De... Én... Már nem... Bírom! - sírtam el magam - Hamarosan...

- Hiszem, hogy ki fogod bírni. Hajrá, Angel! A Grace Klinikát még régen, az amazonok biztosították le. Szörnyek oda soha az életben nem tudnának bejutni. Ott tökéletes biztonságban leszel. A szörnyek elől legalábbis mindenképpen. Hogy túléled-e... Az már egy teljesen más dolog.

Megforgattam a szemem, miközben ,,megköszöntem" neki a ,,lelkesítő szavakat".

A sötétben a mellettem futó alakját sajnos nem tudtam kivenni. De a hangja ismerős volt.

Végre elértük a kórház ajtaját, amit olyan önműködős izének néztem, ezért majdnem nekiszaladtam. A mellettem lévő tartott meg. Megint.

Kinyitottam az ajtót, amin gyorsan be is léptünk. Mi lett a mutánssal? Éghető problémái akadtak.

Nagyjából öt méterre egy kék lánggal égő tűzfal csapott fel, ami szénné égette a szörnyet. Egy-nulla a mi javunkra, gondoltam, mikor becsuktam az ajtót.

- Na végre - sóhajtott föl a mellettem lévő - Gyere, kérjünk segítséget.

- Oké.

Ránéztem, de nem tudtam kivenni a körvonalait. Azt sem tudtam volna megmondani, hogy milyen színű a haja.

Miért? Mert úgy tűnik, már ideje volt felébrednem.

****

Lihegve, verejtékben úszva pattantam ki az ágyból. Mit ne mondjak, furcsa egy álom volt. De tudtam, hogy van jelentősége. A félvérek álmai már csak ilyenek. Néha megálmodjuk a múltat, a jelent, és néha még a jövőbe is bepillantást kapunk.

Ami ott velem történt, korábban még nem éltem át. Szóval, nagy a valószínűsége, hogy a felsoroltak közül velem a legutóbbi esett meg.

Visszaültem az ágyra, és próbáltam normális ütemre nyugtatni a kalapáló szívemet. De nem ment. Odakintről furcsa, de egyenletes ritmusú zaj hallatszódott.

Kinéztem az ablakon, de nem láttam semmit. Már éppen fordultam volna el, mikor mégis megpillantottam valamit. Egy sötét árnyat.

Már nem vagyok az ijedős típus, mint amilyen hat éve voltam. Az évek megedzettek. Most már bátran szembe megyek a problémáimmal.

Halkan kinyitottam az ajtót, és kinéztem rajta. Amint újra megpillantottam, az árnyat halkan futva a nyomába eredtem.

A csizmám kopogását nem is lehetett hallani olyan halk voltam. De az a sötét árny (egy kapucnis alak) mégis meghallotta. úgy tűnik jó a füle. Megszaporázta a lépteit.

- Hé! Állj meg! Ez parancs! - kiáltottam feléje elég hangosan ahhoz, hogy ő meghallja viszont elég halkan ahhoz, hogy a többiek ne ébredjenek fel rá.

Megállt. Hagyta, hogy beérjem.

Mikor odaértem, lihegve kérdeztem meg:

- Ki vagy? És mit járkálsz itt az éjszaka közepén?

- Mit gondol, ki vagyok? - csak egy valakinek ilyen hűvös, és tisztelet tartóan távolságtartó a hangja.

- Hermész - rántottam le a fejéről a csuklyát - Mire készülsz? Csak nem szökni próbálsz?

- Nem, Miss Campbell. Csupán... Éjszakai sétára vágytam.

Morgolódva, de mégis mosolyogva néztem rá.

- Ne hazudj. Mondd meg az igazi okot!

- Na, jó, tényleg meg akartam lépni. Kielégítettem a kíváncsiságod?

- Te... Most nem magáztál - döbbentem meg. Nyelvbotlás volt talán?

- Csak nyilvánosság előtt nem szabad tegezni. Privátban már oké. Mondd, mit akarsz!

- Álmodtam egy hülyeséget a jövőmről - sóhajtottam - Felébredtem és észrevettelek téged. Furcsának találtam, hogy valaki ilyenkor még járkál. Ezért kijöttem megnézni, ki az. És most itt vagyok.

- Értem. További szép éjszakát - már indulni akart volna, de én a csuklojánál fogva visszatartottam - Lenne még valami, Campbell?

- Igen - suttogtam. Most, vagy soha - Tudod, én... Mindegy. Csak annyit akartam mondani, hogy még mindig szeretlek.

- Ennyi év szörnyűségei után is? - döbbent meg Hermész.

- Százszázalék.

- Hát, rendben. Én viszont már nem.

Lerázta magáról a kezem, és már el is indult. Ott hagyott minket. Most kérdezhetitek, ki volt még velem. Nos... Engem és az összetört szívemet (Me and my broken heart... - a szerk.).

Pár métert ment csak, majd hirtelen megállt.

- Elegem van a saját hazugságaimból...

Hirtelen, szemmel nem látható gyorsasággal megfordult, és ugyanezzel a sebességgel visszafutott hozzám. Mire feleszméltem, már engem ölelt, és érzékien csókolt.

Nem szalasztottam el a lehetőséget: Visszacsókoltam, de ez az egész elég gyorsan átment egy vad csókcsatába.

Hermész nekidöntött a bungalóm falának, miközben egy másodpercre sem vette le a száját az enyémről. Ott folytattuk az elkezdett tevékenységünket.

Nehéz szívvel szakítottam meg a csókot. De jó okból.

- Kívánlak - suttogtam - Folytatás a bungalómban?

- Hát persze! - nézett rám perverz mosollyal Hermész.

Mit ne mondjak: Remek volt elveszteni a féltve őrzött szüzességem. De, ami még jobb: Valaki olyan vette el, akit teljes szívemből szeretek.