Istenek elől menekülve

Erósz bekavar

Angel szemszöge

Hogy fogok ezután Hermész szemébe nézni?!
____

- Angel, te... Az előbb még a kanapén voltál most meg itt vagy - észrevételezte Hermész, majd meglátta, milyen állapotban vagyok - Mi a baj?

Odatérdelt mellém, és átkarolt. Jól esett a közelsége, de egyben úgy is éreztem, hogy nem érdemlem meg. Azok után, amit tettem az elmúlt néhány... Percben? Igen, talán annyi.

- Hé, Angie... Hallasz engem?

Aprót bólintottam, jelezve ezzel, hogy nem vagyok süket.

- ...akkor? Elmondod, mi történt? Mit mondott neked Kronosz?

- N-nem beszélhetek róla - még mindig ömlöttek a szememből a könnyek - Ez nem rád tartozik.

Utolsó mondatom nem volt igaz. Tudtam, hogy hiába hazudok Hermésznek, ő azt úgysem veszi be, mert ő a hazugságok istene is.

- Tudod jól, hogy tudom, hogy hazudsz.

- Akkor sem beszélhetek róla. Túl... Személyes dolog.

- De Angie...

- Nem. Most nem. Valószínűleg hamarosan úgyis kiderül, miről volt szó - vágtam a szavába.

Felálltam, és kimentem a bejárati ajtón (ez csak szerintem hangzik viccesen? Kimenni a bejáratin...🤣 - a szerk.). Egyenlőre egyedül akartam lenni.

Éreztem a hátamon, hogy Hermész engem néz: Valószínűleg próbál belelátni a lelkembe, hogy megtudja, mit műveltem.

Megszaporáztam a léptem, kerestem egy olyan helyet, nagyjából az egyik fal tövében, ahol tuti, hogy nem lát.

Itt el leszek egy ideig.

****
Hermész szemszöge

Sokmindent láttam már cirka 3-4 ezer éven át, még azt is, hogy a tulajdon félvér fiam önként állt Kronosz szolgálatába. Nem csak egy, kettő is... Az egyik szerencsésen jó útra tért. A másik is... Csak ő meg is halt, mert már túl késő volt.

Angel tehát segít Kronosznak elfogni engem. Esküt is tett a Sztüxre, hogy nem bújik ki a feladata alól. Na, arra azért kíváncsi vagyok, mivel érdemeltem ezt ki.

Haragudnom kéne rá. Tudatosan árult el. De az is ott van a pakliban, hogy megzsarolták. Az idő örökké áll, míg ő továbbra is öregszik... Az elég rossz lehet.

Tehát, úgy tűnik, most meg fogok halni. Vagy irányítani fognak. Egyik jobb, mint a másik.

De... Gondolkodj, Hermész, gondolkodj! Hogy tudnád ezt mégis megúszni? Hmmm. Valószínűleg sehogy.

Angel ismer a legjobban. Talán még a félelmeimet is ismeri. Így, hogy Kronosznak esküt tett, már könnyű préda vagyok. Most mit csináljak?

Elküldhetném Angel-t a francba. De nem akarom. Ahhoz túlságosan szeretem.

A tetoválás már eltűnt róla... Tehát... Talán már Kronosz nem tud kommunikálni vele... És így a tervet sem tudná végrehajtani.

Ettől a gondolattól egészen felvidultam. Talán mégiscsak van remény. Nem kell Kronosz tervét végrehajtani.

Észre sem vettem, de amíg elmélkedtem, eltelt pár perc. És még mindig a földön ültem.

Felpattantam, és boldogan kiszaladtam a házból, hogy közöljem Angel-lel a jó hírt: Nem kell aggódni.

Körbejártam a házat utána kutatva. De nem találtam őt. Eltűnt, mint szürke szamár a ködben.

Viszont a földön találtam valamit. Vagyis inkább két dolgot.

Az egyik az a nyaklánc volt, amit Angel születésnapjára loptam, rajta a két medál. Mellette pedig...

- Egy toll - suttogtam.

A gyanútlan szemlélő akár egy egyszerű madártollnak is gondolhatná, mert első ránézésre tényleg annak tűnik. De aki jobban megvizsgálja... Az láthatja, hogy a fehér mellett némi púderrózsaszínes árnyalatot is fel vélhet fedezni benne.

Valószínűleg az egész univerzumban csak egy lénynek lehet ilyen tolla. Aki inkább... Nem is lény.

Ez a toll Erósz, a szerelem istenének szárnyából származik.

****
Külső szemlélő, pár perccel ezelőtt

Angel magába roskadva ült a fal tövében, és sírt. Még mindig el sem tudta hinni, hogy mire vetemedett. Segít Kronosznak? Önként? Hát hogy lehet ő ilyen hülye?!

A nyakláncát levette, a medálokat a kezében szorította. Közben arra gondolt, hogy hogyan szeghetné meg az esküt úgy, hogy nem hal meg, kerül a Tartaroszba a lelke, vagy egyéb ilyen finomságok történnének vele.

Azt kívánta, bárcsak meg nem történtté tehetné a múltat.

- Oh, én tudok segíteni neked ebben.

Angel meglepett arccal nézett föl. Egy idegen férfi állt előtte. Egy egész jóképű férfi.

Szőkésbarna haja, és igézően gyönyörű, aranyszín szeme volt. Görög khitónban járkált, ami rengeteg rálátást engedett izmos felsőtestére. Cipő nem volt rajta.

Az egyetlen furcsa dolog rajta a fehér és púderrózsaszín színű szárnyai voltak. Mikor kitárta őket, egész lénye földöntúli fénnyel kezdett el ragyogni.

Angel meg sem tudott mukkanni. Csak az idegen szemébe bámulni. Teljesen rabul ejtette a tekintetét.

Válaszul csak ennyit tudott kinyögni:

- E-erósz.

- Igen, én vagyok az - suttogta csábító hangon - Én el tudom feledtetni veled a történteket. Mintha meg sem történt volna. Csak egyetlen kis apróságot kell tenned: Megcsókolsz.

Angel nem tudott ellenállni: Felállt, tett felé egy lépést. De megtorpant. A nyaklánc, a medálokkal együtt kicsúszott a kezéből, és a földre esett.

Érezte, hogy ezt nem teheti. Nem helyes.

- Naa, mi van? - a hangja egyre vonzóbb lett. Mint ahogyan a szeme, az arca, meg úgy mindene - Egy csók tényleg nem nagy kérés.

Kinyújtotta a karját egy ölelésre, és Angel tett még egy lépést felé. Az erős varázsbeszéd, amit használt, teljesen megbénította a lány józan gondolkodását. Minden normális gondolata eltűnt. Csak egyet akart: Azt, hogy az övé és az isten ajkai egymásba forrjanak...

A lány tett még két lépést. Így már Erósz ölelésében találta magát. Az isten közelebb hajolt hozzá... Angel elhúzódott. Azt sem tudta, mit miért csinál.

- Angel! - szólt rá halkan Erósz, és ez a maradék aggodalmat is elűzte a lányból. A száját a férfi szájára tapasztotta.

Az andalító pillanat viszont nem tartott sokáig. Ajtónyitódás hallatszott.

Erósz hirtelen, de szelíden eltolta magától Angel-t, és gyorsan ráparancsolt:

- Aludj!

Angel azonnal összecsuklott. A varázsbeszéd működött. Elaludt.

Erósz szárnyait kitárva felröppent az égbe, karjai közt az alvó Angel-lel. A fénynél is sebesebben szárnyalt. De nagy igyekezetében hátrahagyott valamit. Egy tollat a szárnyából. Közvetlenül a földön heverő nyaklánc mellé esett.