Istenek elől menekülve

Kronosz, a Kis Kíváncsi

Angel szemszöge

Mit mondjak, Wright edző naagyon nem örült annak, hogy terhes vagyok. Az igazolást is morogva vette el.

Három hét telt el. Hermésznek rengeteg dolga akadt: Éjjel-nappal dolgozott, az alvásra is alig maradt ideje, így nem tudtunk beszélni.

Alice nagyon örült, mikor megtudta, hogy igaza volt. Kérdezte, ki az apa. Nem árultam el.

A hasam egyre kerekebb, egyre nagyobb lett. Az ikreim szépen növekedtek. Kétszer voltam azóta kontrollon. Minden rendben zajlik.

Az orvos rengetegszer kérdezte már, mikor ott voltam, hogy ki az apa. Még egy apasági teszt elvégeztetését is felajánlotta, de elutasítottam. Nem akartam balhét.

A gyerekeket akartam. Így utólag. Habár párszor megfordult a fejemben az abortusz lehetősége is. De, aztán eszembe jutott, hogy a félvér magzatokat nem lehet elvetetni. Lehetetlen dolog.

Ezért szépen tűrtem mindent. Jót és rosszat egyaránt. A fájdalmat, ami néhanapján a hasamba nyilallt, avagy a szelíd rugdosódást.

A gyerekek most húsz hetesek. Ha jól számolok, nagyjából még tíz-tizenöt hét, és megszületnek.

****

- Na végre! Azt hittem, a kontrollnak már sohasem lesz vége - sóhajtottam, miközben ledőltem az ágyamra.

Az orvos már megint papolt nekem egy csomót arról, hogy milyen jó lenne, ha tudná, ki az apjuk, így bizonyos örökletes betegségeket is kizárhatnánk, satöbbi. De én megmondtam neki olyan világosan, mint a Nap: Nem. Mondom. Meg. Hogy. Ki. Az. Apa.

- Nem könnyű Hermész gyerekeit kihordani, főleg nem titokban - suttogtam csak úgy magamnak, majd becsuktam a szemem, és azonnal elaludtam.

Nem tudom, mennyit szunyálhattam. Talán pár órát. Mindegy is. Egy hangos kopogás úgy is felébresztett.

- Igen? Ki az? - kérdeztem félálomban - Bújj be!

- Angel, én vagyok az, Alice! Tényleg igaz a pletyka?

- Mi-milyen pletyka? - egyből éber lettem. Utáltam, ha pletykáltak rólam.

- Azt hallottam, hogy a gyereked állítólag egy rabszolgától van. Igaz ez?

- Nem! - hazudtam - Egyáltalán honnan hallottál ilyet?!

- Nekem Adam mondta. Ő pedig állítólag az edzőtől hallotta.

- Te jó Athéné, hát mibe keveredtem én... - fogtam a fejem.

- Amúgy, van még egy rossz hírem is...

- Mondjad!

- Kronosz fülébe is eljutott a hír. És most látni akar a színe előtt.

- De jó... - morogtam. Mintha nem lenne már elég gondom.

- Megyek, elkísér-

- Nem kell - szólalt meg egy új hang az ajtóból - Kronosz külön engem kért meg, hogy Miss Campbell-t kísérjem a színe elé.

Nagy szemeket meresztve néztem a jövevényre. Egy másik rabszolga volt az, Apollón. Tudjátok jól, miknek az istene.

Kedvesen mosolygott rám, majd intett a fejével.

- Gyere!

Elindultam utána. Közben halálfélelmem volt, csak nem mutattam.

Apollón előttem ment, jócskán a gondolataiba merülve. Ő nem leplezte olyan jól az érzelmeit, mint én, ezért jól látszott az arcán a fájdalom. Nem a fizikai. Olyan arcot vágott, mintha elvesztette volna a legnagyobb értékét (és itt most nem a Napszekérre, vagy esetleg a napszemüveg gyűjteményére gondolok). Mondjuk, a legjobb barátját.