Istenek elől menekülve

Teleport

Angel szemszöge

New Yorkban végre sikerült leráznom őket. De valószínűleg, nem sok időre. Tudtam, hogy egyre fogy az időm. Ezért egyből Hermész lakásához siettem. A karjaiban végre biztonságban leszek.

Tudtam hol van a lakás. Annyira azért már megjegyeztem. Az adott épület 3. emeleti 3. lakása ajtaja előtt viszont megálltam és egy kicsit elbizonytalanodtam. Mi lesz, ha nem örül a visszatérésemnek? Na jó igaz, ez várható lesz. Különben nem küldött volna el.

A kilincsért nyúltam, és kinyitottam az ajtót. Elém tárult a lakás, amiben nyoma sem volt, hogy az utóbbi időben lakott volna benne valaki.

Az összes helyiség gondosan kitakarítva. A szekrények üresek. A hűtőben semmi kaja nem volt. Az edények eltűntek. Semmi személyes tárgyat nem hagytak hátra.

Szomorúan vettem tudomásul, hogy Hermész elköltözött. Vagy, ami talán még rosszabb: Újra foglyul ejtették. Habár... Akkor itt lennének a cuccai. Na mindegy. 

Eszembe jutott, hogy volt egy fiókom, amiben azok a ruhák voltak, vagy még mindig vannak, amiket Hermész vett nekem a bevásárló körúton. Gyorsan megkerestem, és kihúztam.

Könnyezni kezdett a szemem, mikor megláttam, hogy minden ruhám itt maradt. Tehát, ez lehet, azt jelenti... Hogy Hermész el akar felejteni. Ki akar radírozni az életéből.

Újra a ruhákra néztem, és egy hirtelen ötlettől vezérelve mindet kiszedtem onnan, majd elszaladtam a konyhába. Lekaptam a terítőt az asztalról, majd a földre terítettem, és elrendeztem a ruháimat a közepén. Aztán, nekiálltam keresgélni egy madzagot, egy jó erős madzagot, amivel összekötözhetem a dolgokat.

Persze, nem találtam. Viszont, helyette egy jó hosszú hosszabbítóval rögzítettem a csomagot. 

A vállamra vettem, majd elindultam kifelé. Vagyis majdnem. Én hülye, nyitva hagytam az ajtót, és így rám találtak. A legelvetemültebbek!

- Megvagy - vigyorogta gonoszan Adam Woods, mögötte Kevin Cox lépdelt, még egy valaki kíséretében, akit jelenleg nem ismerek.

Óvatosan hátrálni kezdtem, a tőröm a biztonság kedvéért a kezem ügyében. Ők is jöttek utánam. Kezeikben némi kötél. Francba! Az jobb hurok lett volna a hosszabbító helyett.

- Nana, kislány. Álljál meg csak szépen, vagy a harmadik barátunk itt helyben kivégez!

- Nem fogom ilyen csúnyán bevégezni - vigyorodtam el kényszeredetten.

Erre a harmadik félisten felhúzta a kezében levő íjat, hogy akármelyik pillanatban lőhessen. Adam leintette, jelezve neki, hogy még nincs itt az idő.

Kevinre néztem kétségbeesetten, és kiskutyaszemekkel néztem őt.

- Miért akartok megölni? Hát ennél normálisabb megoldás nincsen?

- Nincs. Mióta nincs itt Kheiron, mert már megint találtak egy Nagytriász-sarjat, nincs, aki minket megállítson - válaszolta a fiú hidegen. Erre engem is kivert a hideg, pedig nagyon meleg volt a lakásban.

Tovább hátráltam. Hát, ebből már valószínűleg nem fogok kikerülni élve, az egyszer biztos.

A tőrömet magam elé tartva bátran léptem egyet előre, külsőleg megcáfolva azt, hogy valójában nagyon félek. Erre Adam a mellkasomnak szegezte a lándzsáját, míg Kevin és az ismeretlen a két karomat megfogva a földre rántottak.

Itt már nem kellett többé adnom a bátrat: Úgyis látták rajtam, hogy nagyon félek, pedig nem vagyok az az ijedős alkat.

Szerencsére Kevin meg az a másik már elengedte a karom, így ülő helyzetben hátrébb tudtam kúszni. Viszont sajnos elértem a falat. Innen már nincs menekvés. Adam felvette a földről a tőrömet, és erősen a nyakamnak nyomta.

Eljött hát a vég. Én ezt egyáltalán nem így képzeltem el, de ez van. Már csak Thanatosznak tudok könyörögni, hogy a haláltusa ne tartson sokáig.

- Levágom a fejét - morogta magában elégedetten Adam - Utána a testét pedig apró darabokba aprítom!

Végighúzta a tőrt a nyakamon, aminek következtében vékony csíkban kibuggyant a vérem. Lehajtottam a fejemet, és megmarkoltam a Hermésztől kapott nyaklánc medáljait. Azt kívántam, bárcsak még egyszer, utoljára láthatnám őt. Legalább addig, amíg elbúcsúzok tőle... Végleg.

- MI EZ?! - kiáltotta kórusban a három félisten. Én felnézem, először nem tudtam, min akadtak ki. Majd megláttam magam előtt a térdemet. Halványabb színű volt. Fokozatosan bár, de gyorsan halványultam. Az Adam kezében lévő tőröm szintén ugyanezt tette 

- Kevin, Thomas! Megölni őt! MOST AZONNAL!!! Mielőtt eltűnik!

Nekem szaladtak az említettek, felemelt fegyverekkel. De csak Kevin ért el. Tőrét kissé belemélyesztette a mellkasomba. Felsikoltottam.

De ekkor már teljesen eltűntem. A hófehér térben ott voltam én, a saját tőröm... 

És egy súlyos seb a mellkasomon.

****

Keménye érkeztem a földre. Arcomba sós levegő csapott.

A mellkasom égetően fájt, de számomra most nem az volt az első. Hanem az, hogy hová kerültem.

A sós levegő a mellettem lévő tó felől érkezett. Én a homokos partján ültem. Nem is észrevételeztem, ez itt alattam mészkő.

Mit is olvastam, hol is van ilyen Amerikában? Már ha még tényleg az államokban vagyok... Meg is van. Valószínűleg Salt Lake City-ben vagyok. És ez itt mellettem a Nagy-Sóstó!

Megpróbáltam felállni, de elviselhetetlen fájdalom hasított a mellkasomba. Viszont egy ilyen kis dolog nem hátráltathat meg!

A földre szegezve a tekintetemet, újra megpróbáltam felállni. Sikerült. A mészkőporon vérfoltok látszódtak, az én vérem. A tőröm is ott feküdt.

Felemeltem a fegyverem, és elraktam az övembe. Gondoltam, körbenézek.

Az első, amin megakadt a szemem, az a pár méterre lévő kockás asztalterítő volt. Benne a ruháim. Megkönnyebbülten emeltem föl.

Ekkor viszont észrevettem, hogy egy közeli, magas sziklán ül valaki. 

- Megnézem, ki az - suttogtam, majd elindultam az alak irányába.

Minden egyes lépés nehéz volt, de megérte. Ugyanis, mikor az alak közelébe értem, könnyebben ki tudtam venni, hogy ki is az.

Mogyoróbarna haja volt, amit a szél összevissza fújkált. Első látásra tizenhatnak nézhetett ki. Barna kabát volt rajta, szintén barna nadrággal. Mivel a hátát mutatta felém, így nem láttam az arcát. De nem is volt rá szükségem. Annyiszor láttam már őt, hogy ezer másik közül is felisertem volna. Hermész.

A csomagomat hátrahagyva, a tőrömet az övembe akasztva kezdtem neki a sziklamászásnak. Nem volt meredek, ezért könnyűszerrel fel tudtam jutni rá.

Hermész a szikla peremén ült. A szikla tetejére érve elindultam feléje, de félúton megbotlottam egy kiálló szikladarabban. Hermész erre hátrakapta a fejét, és mikor meglátta, hogy én vagyok az, kikerekedett szemekkel felpattant.

- Szia, Hermész - mosolyodtam el kissé bágyadtan.

- A-angel? Te meg hogy kerülsz ide? Hogy sike... - a saját módszerével hallgattam el: A nyakát átkarolva megcsókoltam.

Hermész nem ellenkezett, sőt, mi több: Ő is átkarolt engem, és viszonozta a csókot.

Ez volt életem legeslegszebb pillanata. Csak nem számoltam valamivel...

- Angel! - kapott utánam Hermész, mikor összecsuklottam. Túl sok vért vesztettem.

A sötét gyorsan elragadott, mert nem tudtam semmit tenni ellene.