Istenek elől menekülve

Kórházban

Hermész szemszöge

A várakozás a kórházban hosszú volt.

Meggyógyíthattam volna Angel-t én is. Igen ám, de a szúrás egy olyan területen volt, ahová... Khm... Nem nyúlunk engedély nélkül. Ezért inkább behoztam őt a Salt Lake Cityben található kórházba.

Hogy miért ezt a várost választottam? Nem tudom. Talán csak megtetszett. Elköltözni New Yorkból pedig szerintem szükségszerű volt. Nem kockáztathattam, hogy Angel meglásson, ha esetleg a városban csatangol.

A Köddel azért fedtem el az elmúlt eseményeket, és alakítottam számára ki egy alternatív univerzumot, hogy ezzel is megvédjem. De valamiért sikertelen volt az akcióm. Hogy miért, fogalmam sincs. Mindegy. Ha Angel túl van az életveszélyen, és felébred, majd megkérdezem tőle.

Hosszú órákon keresztül ültem a váróban, miközben azon aggódtam, hogy vajon mi lesz, ha esetleg... Angel mégsem élné túl. Hát én abba belepusztulnák. Wait. Nem is. Halhatatlan vagyok. Francba!

Lehajtott fejjel vizsgálgattam a kabátomat és az ingemet, ami tiszta alvadt vér volt. Talán át kellett volna már öltöznöm.

Ajtónyitódást hallottam. A fejemet felemelve egy orvossal találtam szemben magam. Egyből felpattantam.

- Angel hogy van? Minden rendben vele?

- Nyugodjon le, Mr. Hopevalley. A lánnyal minden rendben van - ennek hallatán egyből megnyugodtam.

Mikor behoztam Angel-t, James Hopevalley-ként mutatkoztam be. És azt a sztorit találtam ki, hogy a Nagy-Sóstónál elbotlott, és felnyársalta egy különösen éles szikla. Szerencsére bevették.

- Bemehetek hozzá? - kérdeztem.

- Igen, de csak csöndben! Még alszik.

Bólintottam, jelezve ezzel, hogy megértettem. Majd az orvos után mentem, aki a 4-es számú betegszobához vezetett.

- Mindent köszönök - szóltam oda az orvosnak.

- Ez a munkánk - mondta, majd elment.

Benyitottam. Az orvos nem tévedett: Angel még tényleg nem tért magához. Ott feküdt az ágyban.

Az arca kicsit sápadt volt. A karjába infúzió volt kötve. A monitorra pillantva a jelenlegi pulzusszámát is látni lehetett.

Az ágy mellé már oda volt készítve egy szék: Oda ültem le, és figyeltem Angel-t hosszú időn keresztül. Még csak nem is unatkoztam.

****
Angel szemszöge

A kezdeti sötétség kezdett eloszlani. Halvány fehér pontok táncoltak a lelki szemeim előtt.

Először nagyon gyenge voltam. Majd úgy kezdtem érezni, mintha egyre erősebb lennék.

Sikerült felébrednem. Annyira erős azért még nem vagyok hogy ki is tudjam nyitni a szemem. Hallani viszont hallottam, hogy mi történik körülöttem.

Pittyegés hangja hallatszik az egyik oldalamról. Halk szuszogás a másikról.

Úgy gondoltam akármilyen gyenge is vagyok, megpróbálok szétnézni. A levegőt gyengén szedtem, de úgy gondoltam, ez sem akadály.

Háromra kinyitom a szemem gondoltam. Egy, kettő... HÁROM!

Sikerült. De a nagy kérdés: Mi tévők legyünk ilyenkor? Mármint, ha egy kórteremben találjuk magunkat. És azt sem tudjuk, hogyan kerültünk oda.

Az egész terem hófehér volt. A falak üresek, semmi minta, maximum néhány egészségügyi tájékoztató.

Egy fehér kórházi ágyban feküdtem. A bal oldalamon egy olyan kórházi szerkezet. Tudjátok, ami méri a pulzusszámot, meg ilyenek. Na, csak sajnos nem tudom a nevét.

A karomba infúziót vezettek. Ennyire súlyos lenne a helyzet??

Horkantást hallottam magam mellől. Óvatosan odafordultam. Hermészt láttam, amint a kórházi székben alszik az ágyam mellett.

Halkan felnevettem a látványra. Olyan vicces volt. Ezzel viszont sikeresen felébresztettem őt is.

- Bocs. Nem akartalak felkelteni - suttogtam mosolyogva.

- Nem történt semmi. Jó, hogy felkeltél. Már majdnem egy fél napja, hogy aludtál- mosolyodott el ő is.

- Hogy kerültem ide? 

- Összeestél a sziklán - komolyodott meg Hermész - Valaki mellkason szúrt. Mesélj el mindent! De csak akkor, ha nem okoz gondot.

- Majd ha kikerültem innen - borzongtam meg - Nem bírom a kórházakat.

- Vagy úgy.

- Egyenlőre legyen elég annyi, hogy a fiad, Kevin akart leszúrni. Aki amúgy külsőleg megszólalásig hasonlít rád.

- De miért? Mi oka volt ezt tenni? 

- Mondom: Csak később beszéljünk erről. Légyszíves, most kímélj meg ettől! - könyörögtem.

- Hát jó. De akkor később ne hagyj ki semmit! Öntsd ki nekem a szíved! Bízhatsz bennem.

Halványan mosolyogva néztem az elszántságát. Persze, hogy megbízok benne. Voltak mindkettőnknek hibái, de megtanultam, hogy benne bízhatok.

- Oké.

****
Hermész szemszöge

Hiába faggattam Angel-t, hogy mondja el, miért szúrta le a fiam, nem akart válaszolni.

Nem tudom mit ártottak egymásnak, de úgy tűnik, elég súlyos. Különben nem lett volna vérengzés a dolgok vége.

Egy ideig csendben voltunk, mindketten emésztettük még, amit megtudtuk. Az egészet Angel szakította meg:

- Egy teljesen random kérdésem lenne: Ki a jobb? Artemisz vagy Apollón?

- Öhm, egyformán jó mind a kettő - vágtam rá idegesen. Angel látta, hogy valamiért zaklatott lettem, és már nyitotta volna a száját, hogy megkérdezze, miért, de én gyorsan megmagyaráztam - Amikor legutóbb ezen veszekedtek, Csernobil megsemmisült.

- Komolyan? Ennyire súlyos testvérviszony? - kacagott fel Angel. Jó volt látni, hogy a történtek után még tud nevetni.

- Úgy tűnik - mosolyogtam - Én ezt nem tudhatom, nincs ikrem.

Kellemes kis társalgásunkat egy orvos szakította meg, mikor benyitott a kórterembe.

- Á, kisasszony. Látom, felébredt, ennek nagyon örülök - úgy mosolygott, mintha tényleg boldog lenne, de a szeme másról árulkodott - Nagyjából egy másfél-két hét, és elhagyhatja a kórházat.

- Köszönjük - bólintott Angel. Ő úgy tűnik, nem vette észre az orvos rejtett csalódottságát.

- Mr. Hopevalley, A látogatási idő fél óra múlva lejár. Kérem, figyeljen az időre.

- Meglesz - bólintottam, mire az orvos elégedetten kisétált a kórteremből.

Miért érzem úgy, hogy az orvos nem az, akinek mondja magát?!