Istenek elől menekülve

Kapituláció és katapultáció a Balatonnál

  A boros és én a lakásomon tárgyaltuk meg a történteket. Mikor ahhoz a részhez értünk, hogy Dionüszosz orrba vágta magát a saját botjával, megjegyeztem:
- ... komolyan, ahhoz, hogy ilyen béna legyél már tehetség kell.
- Te beszélsz, aki még elmosogatni sem tud normálisan anélkül, hogy megvágná magát? - szólt vissza Boroska.
- Jogos. Viszont akkor, - váltottam hirtelen témát - most... Végülis mi legyen? Mit tegyünk annak érdekében, hogy a parki eset ne ismétlődjön meg?
- Van ötletem - vigyorodott el - Vegyünk ki egy kis szabadságot! Tudok egy jó helyet, ahová még Kronosz se tenné be a lábát, nemhogy akármelyik isten!
- Akkor mi minek megyünk oda? Nem kéne inkább másra koncentrálnunk? És Alaszkán kívül mi lehet még olyan, amit mindenki elkerül?
- Kérdések. Mindig hármasával - sóhajtotta gondterhelten - Inkább csak induljunk!
  Csettintett egyet, mire lila köd vett körbe minket, és pár pillanat múlva egy tenger partján (?) találtuk magunkat. Viszont homok helyett kövek voltak a víz szélén, mégpedig elég nagyok és élesek. Néhányat alga nőtt be, míg másokon kagylótelepek voltak. Egész kellemes volt.
- Na, találd ki, hol vagyunk! - vigyorgott Dionüsszosz, mint a tejbetök.
  Ránéztem a legközelebbi kajáldának a táblájára. A kínálat legelső eleme: Kürtőskalács?!
- Magyarországon vagyunk? - kérdeztem vigyorogva.
- Igen, azon belül is pedig a Siófoki szabadstrandon.
- Juhú, Balatooon! - kiáltottam fel, majd a vízbe vetettem magam... Volna. Dionüszosz ugyanis elkapta a grabancom, és rámparancsolt, hogy öltözzek át, először is, utána jöhet a vízi party.
  Miután ezzel végeztem, már semmi nem állíthatott meg, hogy a vízbe ugorjak. Pont kellemes volt a hőfok.
  Dionüszosz, mikor végre beért engem (mer' már nagyjából talán a Balcsi közepén lehettem...), egyből nekem dobta a nála lévő labdát. Mivel készületlenül ért, egyből beleborultam a vízbe.
  Köpködve kerültem újra a felszínre, és röhögve viszonoztam a dobást. Pechemre, ő elkapta.
- Francba! - kiáltottam fel még mindig vigyorogva. Mikor visszadobta a labdát, én egyből küldtem vissza a feladónak teljes erőből, ő viszont elhajolt, így az egyik másik strandolót találta fejen.
  És sajnos nem a legmegfelelőbb embert (vagy nem embert??). Ugyanis, amikor hátra fordult, döbbenten ismertem fel Árészt.
  Fekete szeme izzott a dühtől. De csak egy másodpercig maradt ez a szín. Amint meglátta, kivel van dolga, rögtön arannyá színeződött az írisze. Kísérője, egy lány (eözben rájöttem, hogy Démétér az) először kérdően nézett Árészre, majd mikor rájött, mi van vele, ő borostyánszínű szeme is színt váltott.
  A háborúisten csettintett egyet, mire az idő megállt. Csak Démétérre, Árészra, és természetesen rám maradt hatástalan. Igen, így van, meg Dionüszosz is beledermedt az időbe. Tehát segítség nélkül maradtam.
  Sóhajtva emeltem fel az öklöm, mivel így hirtelen nem akadt nálam más fegyver. Viszont Árész sokkal gyorsabban nekem jött, mint ahogy azt képzelni tudhattam volna. A hirtelen mozdulattól egyből beleborultam a vízbe. Már megint.
  Meglepődni sem volt időm, máris rám mérte a következő csapást. Pechemre, pont képen talált. Az orrom nem tört el, de azért fájt.
  Sikerült a hasába rúgnom, így egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, és végre fel tudtam kelni.
  Neki akartam ugrani, de két inda megakadályozott ebben. Démétér. Hogy feledkezhettem meg róla?! Ennek köszönhetően megint a vízbe hasaltam. Ráadásul egy éles kőre. Aú!
  Mást most nem tudtam csinálni, ezért jobb fegyver híján kihalásztam azt a baromi éles sorscsapást, és az éppen felém közelítő háborúisten fejének dobtam. Jó nagyot koppant.
  Amíg Árész a fájó feje miatt káromkodott a vízben ülve, addig én újra felkaptam a követ és elvágtam vele a lábamat szorító indákat.
  Felkászálódott, és megindította volna a következő támadását, de nekiugrottam, és feléje csaptam a kővel. A bal vállát találtam el, pont ott, ahol egy vadkan, és két keresztbe tett lándzsa tetoválása volt. Úgy érte az ütés hogy azt a bőrfelületet szinte levágta. Aranyozott füst szállt fel a helyéről, és az idő újra meglódult.
- Kapitulálok! Kapitulálok! - kiáltozta Árész (kapituláció=feltétel nélküli megadás - a szerk.).
  Viszont fellélegezni nem tudtam. Hátra volt még Démétér. Igen, ám csak az volt a baj, hogy mozdulni sem tudtam. A zavartan körbetekinthető Árész sem. Hogy miért? Mert Démétér egyik növénye gúzsba kötött mindkettőnket.
  A lány felemelte a kezét, mire a növény magasabb lett, és így mi is emelkedtünk. Végül meglendítette a karját, ami csak egyet jelenthetett. A sejtésem beigazolódott.
  A növény kilőtt minket Magyarország egyik véletlenszerű pontja felé, tisztára úgy mint egy katapult.

🦉🦉🦉🦉🕊️🕊️🕊️🕊️🦉🦉🦉🦉🕊️🕊️🕊️🕊️

  Már jó ideje repülünk úgy, hogy nem látjuk magunk alatt a talajt. Mennyi a ,,jó ideje" ? Nagyjából öt perce.
  Lefelé néztem, és nem hittem a szememnek. Föld!
  Alattunk egy focipálya, és akörül egy futópálya terült el, ami még egy kézilabdapályát is magában foglalt. Illetve egy kosárpalánk is árválkodott ott, amik alatt két lány kosarazott.
  Idáig lehetett hallani az egyik nevetését:
- Miii? Ezt nem gondolhatod komolyan, April! Artemisz... Fiú...?! - fulladozott a röhögéstől.
  Végül a mi repülésünk is véget ért, és landoltunk a pályán, nem messze a lányoktól. Én az egyik kézilabda kapura estem, míg Árész a futópályán kívülre esik úthengert vette célba. Viszont a nem röhögő lányt megijesztette a felbukkanásunk, ezért elvétette az egyik dobását, és teljes erőből fejen dobta vele a háborúistent, aki ettől esési irányt váltott, és a henger helyett egy fa ágára esett, és... Nem a legjobb területre... Idáig hallani lehetett a visítását.
  Az April nevezetű szégyenkezve elpirult, míg a másik még nagyobb röhögőgörcsöt kapott a fán akadt Árész látványától. Már a földön fetrengett a vihogástól.
  Ez az ismerkedés is jól kezdődik...