~Bébicsősz a maffiában~ [BEFEJEZETT]

15.rész

Bár néha elvesztünk embereket, mégsem maradunk üres kézzel. Mert az a sok emlék, a nevetések, a viták, de legfőképpen a szeretet örökre megmarad.

Juliette

Az eső esett, már szinte zuhogott. A szobámban álltam a tükör előtt. Végig simítottam fekete egyberuhámon és egy dologra tudtam koncentrálni. Levegő beszív és kifúj. Ezt ismételgettem magamban újra meg újra. A néma csendet az ajtómon történő kopogás hangja szakította félbe. Összerezzentem, ahogy valaki hirtelen kiszakított gondolataimból.

-Gyere!-kiabáltam.

Az ajtó kinyílt és Harry dugta be a fejét rajta. Fekete öltönyt viselt szintén fekete inggel és elegáns cipővel. Épp ahogy azt szokás egy temetésen. Félmosolyra húzta ajkait ahogy rám pillantott. A ruhám cipzárját nem tudtam teljesen felhúzni, ettől pedig az anyag elállt a vállaimon.

-Szabad?-kérdezte, mikor pedig bólintottam közelebb lépett.

Hosszú barna hajamat előre fogtam hogy a férfi hozzá férhessen a hátamhoz. Megborzongtam érintése alatt. Ujjai hidegek voltak akár csak a jég. Felhúzta a ruhám cipzárját, így már teljesen készen álltam. Gyomorgörccsel néztem arra a lányra akit a tükörben láttam. Arca sápadt volt, szemei alatt pedig karikák húzódtak. Nyúzott volt és tekintete arról árulkodott hogy jó pár átsírt éjszakán van túl.

-Ams, mennünk kell, idő van...-suttogta Harry.

Aprót bólintottam. A férfi megfogta egyik kezemet és összekulcsolta sajátjával. Biztatóan nézett rám, majd elindult. Élesen szívtam be a levegőt, ahogy a lépcsőhöz érve elengedtem a kezét. Már mindenki az ajtó előtt állt és minket várt. Lassan szedtem a lépcsőfokokat, mikor pedig apám elé értem, egy szoros ölelésbe húzott.

-Sajnálom kölyök.-suttogta a fülembe.

Elhúzódtam tőle és egy apró mosolyt varázsoltam arcomra. Egy mosolyt ami nem volt őszinte, és ezt én is és ő is pontosan jól tudtuk. Zayn kinyitotta az ajtót, majd kezével intett, hogy induljunk. Mikeila könnyeivel küszködve nézett rám. Mindkettőnknek nehéz volt ez, mindkettőnknek fájt hogy elvesztettük azt a személyt aki édesanyánkként törődött velünk, ha már az igazi nem tudott. Megfogtam kezét és együtt léptünk ki a szabadba. Tudtam hogy ennek egy különleges pillanatnak kéne lennie. Életemben először kimegyek és elhagyom a ház fullasztó területét. Mégis, egyszerűen nem érdekelt. Nem érdekelt mert nem boldogan tettem. Kezembe vettem az esernyőt amit apám egyik embere nyújtott felém, és úgy tettem meg azt a csupán pár métert a kocsiig. Beültem a hátsó ülésre, majd elengedtem Mika kezét, mert tudtam hogy neki a másik autóba kellett ülnie. Hamarosan Louis szállt be a vezető ülésre, mellé pedig előre Zayn. Jobbomra Harry került, bal oldalamra pedig az édesapám. Niall Mikaval ment, hogy őt is támogassa valaki.

Louis elindította a kocsit. A motor lassan búgott fel, majd azzal hogy a férfi lassan rátaposott a gázpedálra, elindultunk. Hátra dőltem az ülésen és csak az ablakon lefolyó eső cseppeket bámultam. Versenyt futva egymással gördültek le az üvegen. Néma csendben tettük meg az utat a temetőig, és amikor megérkeztünk sem változott a helyzet.

-Dicsértessék!-köszönt apám a papnak.

-Mr. Hastings, sajnálom hogy így kell újra találkoznom önnel.-fogott vele kezet.

-Nem maga tehet róla atyám!-bólintott és elfogadta a gesztust.-Ő itt a lányom Amelia!-mutatott rám.

-Jó napot!-nyújtottam a kezem.

-Amelia, bár nem emlékszel rám, én emlékszem rád!-mosolygott-Bár akkor még csak pár hónapos voltál.

-Maga keresztelt meg?-kérdeztem értetlenül.