Ez a kéz utolér - Tybalt és Júlia ✔

1. Hűvös reggel (16+)

Lihegve vetette magát a hátára, hosszú, sötét fürtjei izzadtan terültek szét a párnán. Lehunyt szemei előtt még mindig ugyanannak a lánynak a vonalai jelentek meg. Látta maga előtt a gyönyörű, barna szemeit, telt ajkait, amint beharapja őket, s elképzelte őt a vállait szabadon hagyó ruhában, ahogy mogyorószín, hullámos haja meztelen bőrére hullik. Bármit megadott volna, hogy hozzáérhessen, hogy a bőrét simíthassa. Tudni akarta, milyen érzés lenne végigcsókolni testének minden négyzetcentiméterét. Ujjait ismét feléledő erekciójára fonta, majd a könyökére támaszkodva újra a mellette fekvő lányhoz fordult, mire az a fiú egyik tincsét az ujja köré csavarva csúszott közelebb hozzá. Szőke hajjal keretezett arcán félmosoly húzódott, világoskék szemei pedig éhesen siklottak végig a fiú testén. Vörösre festett ajkát beharapva hajolt közelebb a másikhoz, aki mohón csókolta vissza. A fiú kezét férfiasságán húzogatva fordította ismét maga alá a lányt, hogy aztán annak két oldalán megtámaszkodva, egy határozott lökéssel beléhatoljon. Gyors tempóban mozgatta csípőjét, mitől a szőke kezei a lepedőt gyűrték.

– Tybalt! – nyögött fel, mire a fiú gyorsított a tempón, és fejét hátravetve eresztette szabadjára a gondolatait. Ismét ugyanaz az arc jelent meg előtte. A tökéletesnek ható arcvonások, és az az ártatlan, tiszta tekintet nem hagyták el az elméjét. Minden egyes alkalommal elvarázsolták, nem volt képes elűzni őket. Nem számított hány lányt sikerült megszereznie, ha azt az egyet nem tudta. Nem mintha valaha is meg merte volna próbálni. Gondolatban ő volt az, aki most alatta feküdt, és a nevét sóhajtozta. Egy rekedt sóhajjal lökött egy utolsót, hogy aztán a hátára fordulva magára húzza a lányt. Hevesen csókolták egymást, mikor hirtelen kopogás hallottak a szoba ajtaján. Hirtelen szakadtak el egymástól, Tybalt pedig kapkodva kezdte összeszedni a ruháit.

– Bianca! – sziszegett. – Azt mondtad...

– Bianca! Hol vagy már? – szakította félbe Tybaltot egy türelmetlen női kiáltás az ajtó túloldaláról. – Előre szóltam, hogy kelj fel, és légy lent időben!

– Hamarosan lent leszek! – kiáltott vissza Bianca, idegesen sandítva a nadrágját felrángató fiúra. – Csak tíz perc, és készen vagyok!

– Hetet adok, és nem többet! Lent várlak!

Távolodó lépések zaja hallatszott be szobába, míg végül teljesen el nem haltak.

– Tudom mit mondtam, Tybalt – sóhajtott fel Bianca. – Segítenél azzal a ruhával? – A ruhásszekrény kilincsén lógó ruha felé intett.

Tybalt felhagyott az öve meghúzásával. – Persze. – Két hosszú lépéssel a szekrénynél termett, leakasztotta a fogast, majd visszasétált a lányhoz. Bianca egy könnyed mozdulattal belebújt a ruhába, majd hátat fordított Tybaltnak. Egyszerű szabású, zöld ruha volt, a hátán cipzárral, mit a fiú egy határozott rántással húzott fel, majd a lány haját gyengéden eltűrve a füle mögé puszilt. Bianca mosolyogva fordult meg, hogy megcsókolhassa. Kezét mellkasára simította, tekintetét a fiú zöld szemeibe fúrta.

– Mennem kell Tybalt, de ha esetleg...

– Mindenképp találkozunk még, Bianca – húzta száját elbűvölően piszkos félmosolyra, miközben végigsimította a lány hátát. – De most menj, én majd az erkélyen keresztül eltüntetem magam.

Még egy csók után Bianca elindult végre, hogy egy utolsó intéssel Tybaltra csukja az ajtót.

Tybalt magában nevetve húzta fel fekete ingjét, és cipőjét. Bianca, Elizabeth, Helen, Isabel, legyen bárki. Nem jelentettek neki semmit. Szépen mosolygott rájuk, és már bent is volt a hálószobájukban, még csak különösebb erőfeszítést sem kellett tennie. Az egyetlen kellemetlen dolog... Puhán érkezett a földre. Utált kisurranni. Szerencsére senki nem volt az utcán, túl korán volt még ahhoz, hogy igazán elinduljon az élet. A bordélyházból legalább sosem kellett kisurrannia. Nem is volt olyan izgalmas.